Miért mondják sokan a "Mi" helyett azt, hogy "Mink"?

Tudományosan (=nem objektív) ez a helyes-helytelenezés. Nyelvjárások már a honfoglaláskor is lehettek. Ezzel hol szétnyíltak, hol összébb záródtak, mindenféle mobilitási trendek mentén. Emellett még mindenféle nyelvi regiszter létezik, más és más kötöttségekkel.

Ráadásul a 'mink' az egy morféma, jóldokumentált használattal. Tehát mintha valaki kioktatna, hogy azt nem 'kecskének', hanem 'gedzsgének' kell ejteni. Aki használja a 'minket' is, az nem azért használja, mert rosszul tanulta meg, hanem mert olyan közegben nőtt fel/mozog, ahol ez egy elfogadott szóváltozata a 'mi' névmásnak. A jobbik eset az, ha még azt is tudja, hogy ez mely nyelvi regiszterekben örvend elfogadásnak, és mondjuk nem ír levelet a NAV-nak minkkel, de attól még szűkebb körben vígan minkezik tovább. Teljesen mindegy, hogy nyelvjárási hatás, vagy simán csak "tahó". Ezt tanulta; ez számára nem egy rontott alak, hanem egy szóváltozat. Még az is lehet, hogy ~ konzisztensen használja egy nyelvtani funkció kifejezésére, ami neked vagy nekem csak kevéssé ismert. Pl. a vietnámiban vannak olyan névmások, amik a magyar köznyelvi normánál összetettebb formalitási viszonyrendszert képes kifejezni. Talán lehet ilyen szerepe.

#3 Az 'őtet' jó példa. Ránézésre szinte biztosan reduplikált tárgyraggal képzett névmás. Ez egy bevett módszer, csak azért tűnik furcsának, mert úgy érzékeljük, mintha az ő-n lenne két rag, és a ragok halmozása minden nyelvben ritka. De más szemszögből nézve meg az 'őt' morféma kapott egy nyomatékosító -t ragot. Ugyanígy kétalakú az engem(et), téged(et) is. Az is lehet, hogy valami hiperkorrekciószerű változatként született meg ezek (engem+t stb) mintájára, de végül a rontott alak olyan elterjedt lett, hogy egyes helyeken bekerült az emberek szótárába, mint új névmás.

Ha (ma) van nyomatékosító funkciója, akkor megintcsak azt látjuk, hogy az alacsonyabb presztízsű nyelvváltozat olykor többletfunkcióval rendelkezik. Ez nem ritka, pl. a feka-angolban is, ami egy kreolos nyelvváltozat, vannak az angolban nem levő modalitások.

#11 Nem rossz gondolat, de ez a hsz számos javításra szorul!

A [ŋ] ( [link] ) az uráli nyelvekben sokszor előfordul. A magyarban tudtommal már csak az [n] allofónjaként fordul elő, megjósolhatóan, pl.‹nk› vagy ‹ng› írott alak esetén az n helyén, a g vagy k előtt. (Ez nem k-vagy g-szerű hang , hanem nazális, mint az n vagy az m. Csak a képzés helye hasonló. Lásd még m vs. p.) Tehát ma már nincs ilyen fonémánk, átalakult más hangokká. Viszont a tipikus hangváltozás a magyarban az a g és a zérus volt, nem pedig az nk. Van más probléma is vele. A feltételezett közös uráli tő pedig *mȣ̈ alakú lehetett, ahol ȣ̈=ismeretlen elől képzett mgh. Tehát a magyar 'mi' ezzel elég könnyen egyeztethető anélkül, hogy bármilyen tőnek a "lebutított változatát" kéne keresgélnünk. Az UED ( [link] ) ezt írja: "A magyar mi (nyj. mi, mű, ómagyar miv, ɔ: miü̯) névmásban az uráli *ŋ névmásképző rejlik, amely *γ-n keresztül vokalizálódott. Ez a képző megvan az osztjákban, a vogul tavdai nyelvjárásában és a nganaszanban is." Tehát a magyarnál a 'mi' alak talán úgy jött létre, hogy a többi ugor nyelvre jellemző 'mVŋ' alakban a szóvégi mássalhangzó ŋ magánhagzósodott i-vé. És jelen esetben nem a duálist jelölte, hanem egy névmásképző lehetett. A mink lehet egy szabálytalan alakváltozat. Pl. mVg alakú lett egyes nyelvjárásokban, és ebből lett mink egy töltelékhanggal, és ráhatásokkal (többesszám jele -k, birtokos jele -nk). De az is lehet, hogy utólag keletkezett, és a birtokosjel hatott eá. Lásd: [link] . Itt is viaszaköszön az ŋ hang, de csak mint<n>-allofón.

Még pár érdekesség, ami eszembe jutott: nem néztem utána, de ugyanez a *ŋ névmásképző jelenhetett meg a tárgyas esetű sz. névmásoknál. Azaz engem = én + -ŋ->-g + -m, téged = te + -ŋ->-g + -d. Az őt, mi + -nk (vagy mink) + -t, ő + -k + -t nagyjából szabályos formák, a titeketben pedig szintén egy birtokos jel jeleneht meg, azaz ti + -tek + -t.

A szamojéd nyelves duális egy érdekes dolog. Egyrészt nincs mindegyikben. Másrészt a Janurik Tamás: A szölkup nyelv alapjai c. könyv szerint a számjelek: duális szám jele: -qį-, ahol q~kh, į~mély hangrendű i hang, magyar u, de i-s ajakréssel. Személyragoknál -(V)j (V=valami magánhangzó). Többes szám jele: birtokos ragozásban -i- (lásd: magyar -i- jel), különben -t, įt (a -t, -Vt gyakori számjel, pl. finnben is van). Névmásoknál: én mat (~mát), mi ketten mē (~mé), mi mē (~mé), engemet mašip (~másip~mászip), minket kettőnket mēšinij, minket mēšinįt. Tehát a szamojéd szelkupban van duális, ellenben nem -n, -nk, -ng, -ŋ, -ŋk -ŋg a jele.

A korábbi link szerint egyéb szamojéd nyelvekben [mi, mi ketten] | nyenyec: mańeʔ, mańīʔ | nganaszan (itt többes számú alakban van a ŋ): mêŋ, mî | kamassz: miʔ, mište. Tehát itt nem jelenik meg a mink, mint duális névmás, esetleg mint plurális mévmás igen (mêŋ).

Lássuk az ugor nyelveket ugyanitt! Az obi ugor nyelveknél még ismerik a duális számot. [mi, mi ketten] | hanti: mĕŋ, min | manysi: mäŋ~mān (ä~nyílt e, ā~á), min~mēn (ē~é). Az x~y azt jelenti, hogy nyelvjáráskontinuum van, mint mondjuk a svájciaknál vagy a délszlávoknál, és olykor nem ugyanazok a morfémaalakok vannak (ahogy a magyarnál is felsorol adatolt mi, mü és mű formát is). Itt akkor most felmerül, hogy vajon a mink az nem-e egy *miŋ alakú formatovábbélése. Viszont itt megint van egy bizonytalanság, hiszen 1. az ugor alapnyelvben egyes ŋ fonémák már átalakultak *ɣ-vé (egy gh-szerű hang, lásd: [link] ), a magyarban pedig hangkörnyezettől függően *g vagy magánhangzósodott, majd megszűnt önálló hangérték lenni. Mivel a mi + -nk (birtokos személyjel) egy kielégítő etimológia, így nincs nagy kényszer arra, hogy más nyelvekben kelljen keresgélnünk.

U. Forsberg Short Grammatical Description of Khanty c. könyv szerint a hanti névszói duális szám jele: -ɣən/ɣə̑n/ŋən (ə azt hiszem egy redikált hang, de nem biztos), birtokjelesnél -ɣəʌ/ɣə̑ʌ/ɣǝt/ŋǝt/ŋil. Aggregálva a felsorolt dialektusokra, tehát egy dialektus nem használja mind, csak egyet. Előbbi egy *-kVn alakból, utóbbi egy *-kVl alakból fejlődött ki..a *-k egy uráli alapnyelvi duális jel lehetett, ezt tükrözik (a magyar -k nem feltétlen ebből lett). A többes szám jele általában -t, egy kivétellel (obdorszki dialektus, birtokjeles t.sz. -l). A személyes névmásoknál sajnos nem tudtam konklúziót levonni. Ott valami olyan lehetett, hogy a birtokos személyjel olvadt össze valami általános névmással, és ez kapott valami obskurus névmásképzőket vagy egyéb toldalékokat.

A manysi nyelvben viszont már találtam egy releváns dolgot! [link]

*mėŋ kiťkėl =mi ketten

mēnki [=mēnki], LM miŋk ~ mink

... mi magunk, csak mi ketten | wir beide selbst, nur wir beide: LM miŋk äń-ťi ūkhtėsmėn jetzt trafen wir einander; mink jērptaχtimen ńowėm-pēś wir lieben einander; K täu mėŋkėm ērptiγä er liebt uns beide; T *mäŋχ kiťkėl wir beide.

Hogy van -e közvetlen köze a magyarhoz, azt nem tudom eldönteni, de létezik mink alak a manysi nyelvben, és ebben az esetben valóban duális mi. Azt viszont meg kéne tudakolni pár natív minkezőtől, hogy hány embert jelöl.a magyarban.

A nyelvi hanyatlásos gondolathoz még annyit, hogy az se biztos, hogy volt valaha teljes duális ragozási paradigma az ugor alapnyelvben, amit a magyar "lebutíthatott" volna. Ahogyan például ikes ragozásnál ma sincs többes számra rendes ragozási sor, és talán nem is volt. De a névszói ragozásnál is lehetett olyan, hogy azonosalakúság miatt elhalványult a jelentés, esetleg fel is váltotta a sima többes. Ugye az uráli, finnugor és ugor ragok sora bővült, alakilag is sokat változott, így a korábbi rendszerekhez még illeszkedő jelek akár el is romolhattak. A másik meg a hasznosság általi korlátozás. Például a számiban (lapp) dialektusfüggő, de főleg személyes névmásoknál és két élő alanyos igéknél használják a duális alakokat. És dialektustól függő az is.