Elképzelhető, hogy a magyar -andó, -endő képzők, illetve az archaikus -and, -end, mint jövő idő jele, a latin nyelvből származnak?

De átvett szavaknak semmi köze a fogadó nyelv ragozásához.

Eredetileg az volt a kérdés, hogy a magyar végződés a latinból származik-e. Szerintem nem, mert két különböző rendszerű nyelvről van szó (latin: indoeurópai, magyar: uráli, bár csak annyi biztos, hogy semmiképpen sem indoeurópai). Azt viszont el tudom képzelni, hogy valami sokkal ősibb elem maradt meg mindkét nyelvben egymástól függetlenül.

Az angolba szinte biztos hogy a latinból került, a normann hódítás sok ófrancia és latin nyelvi elemmel gazdagította az óangolt, amik olyan 5-600 év alatt annyira beépültek, hogy a modern angolban már észre sem veszük.

Viszont Magyarország sosem volt latin nyelvű hódítás alatt (a honfoglalás után hittérítők és zsoldosok érkeztek nyugatról, akik latinul és a saját nyelvükön - valószínűleg többsége ónémet és esetleg középnémet nyelven - beszéltek). Nem voltak meg az eszközeik, hogy a köznép által beszélt ómagyar nyelvet olyan szinten befolyásolják, hogy alapvető igeragozási formákat terjesszenek el. Ahhoz az kellett volna, hogy egy széles réteg valamilyen latin nyelven beszéljen (ófrancia, ősi olasz, köznyelvi latin, egyházi latin) a mindennapi kommunikációs helyzetekben olyan 2-300 éven át. Viszont a latin a középkorban az egyház és a diplomácia nyelve volt csak, olvasni meg csak kevesen tudtak, azok is többnyire egyházi személyek illetve udvari hivatalnokok voltak. A középkorban sokkal lassabban terjedt az információ, ezt vegyük számításba!

Nem hiszem.

Az -(e)ndus, -a, -um végződés a GERUNDIVUM végződése (ill. gerundium is lehet, ha -(e)ndum). Annak pedig a jövőhöz mint igeidőhöz van köze, de nem egyeblő vele.

A gerundivumot nem könnyű így alapesetben lefordítani. Mindig a szerkezetben nyeri el jelentését. Pl.: donum dandum est = az ajándéknak (oda) kell adatnia —> az ajándékot oda kell adni (coniugatio perphrastica passiva = szenvedő körülírt igeragozás). Ez inkább a szükségességet fejezi ki, mint a jövő időt. De azt is mondhatom, hogy ad certamen vitandum —> a csata elkerülésére, itt megint mást jelent.

A jövő időt vagy rendes futurum iperfetummal fejezik ki, melynek jele: -bi- (E/1: -bo, E/2: -bis stb.)

Vagy a cselekvő körülírt igeragozással: ami part. inst. act, aminek a végződése: -urus, -ura, urum. Pl.: “Quantus tremor est futurus” (Dies iræ, 2. vsz.) = mekkora rettenet van leendő —> mekkora rettenet lesz.

Konklúzió: a magyar beálló melléknévi igenévnek inkább a latin participium instans activum felel meg leginkább, ezért valószínűtlennek tartom a kérdező által felvetett esetet. Ezenfelül a beálló melléknévi igenév a (régi) jövő idő jele + melléknévképzőként alakult ki, ami a kérdésben feltetteknek az ellenkezője.