Mióta írjuk germánosan a külföldi neveket?

A Joe Biden az úgy megfelelő, mivel ő maga úgy írja a nevét. Elvileg inkább az a problémás és téves, ha személyneveket lefordítanak magyarra, vagy más egyéb módon írják magyarosra. A személyneveket elvileg nem lenne szabad lefordítani, mint egy mondatot, mert nem mondatok. Ahogy anyakönyvezve van az a neve, neked is az.

Lásd példának a helytelenül írt Verne Gyula névnél. A neve röviden írva is Jules Verne. A teljes neve Jules Gabriel Verne. A magyar névvel valójában nem élt senki sem, nem volt olyan ember, hogy Verne Gyula.

Jó az a Joe Biden úgy. :)

[link]

Nagyon régi eredetű hagyomány van a kérdés körül, pl. az ókori görög, a római isten és a germán istenek közt is kialakult egy párhuzam, megfeletetés, amit a hét napjainak nevei a mai napig megőriztek. Bár nincs szó teljes szótárról, de a Zeusz, Juppiter, és Thór megfeltetés eléggé szilárd volt, aztán Vénusz és Freya, Pallasz Athéné és Minerva.

A középkor közéleti személyiségei, tudósai általában használtak latinos neveket, meg persze a királyok nevei is kissé a földrajzi nevekhez hasonlóan több nyelven is visszaadhtóak voltak, kissé a lerásokhoz hasonlóan. Főleg ha nemcsak a számozott nevekre, hanem a jellegzetes ragadványnevekre is gondolunk, oroszlánszívű, kopasz, őrült.

Nekem a különböző mértékű magyarosítások tetszenek, a szabványos kpasz Károlytól az enyhén régies de még köznyelvi és rendszerbe foglalható Luther Mártontól, Kálvin Jánostól át egész a Kúti Borsó Márkig és Lándzsarázó Vilmosig. Meg amikor Joe Biden választási küzdelme, szavazatainak összesítése zajlott, akkor én is végigizgultam, hogy hogy áll épp a küzdelem az ingaállamokban, Györgyföldén, Szer-Erdélyben, Csermelykén, Havason és Virágoson.

A lényeg az, hogy kellemes dolog latinul tanulni és végigkísérni a latin életét és az élőnyelvekhez való viszonyát az európai történelemben. Párhuzammosságok jelenléte természetes minden magára adó kultúrkörben, elvileg ez ad egy bizonyos rugalmasságot és robosztusságot. Kínában az adott egy egészséget diverzitást, hogy Kína mindig is soknyelvű volt, a képírás viszont képes volt ezeknek egységes megjelenést adni --- beszédben természetesen ezek a nyelvek különbözőek voltak.

Európába efféle ,,logografikus tolerancia'' ilyen tiszta formában nem létezett, mégis a latin képes volt bizonos egészséges, kölcsönös megtermékenyító viszonyban együttélni az élő nyelvekkel. Sajnos a nacionalizmusok korában ez háttérbe szorult, ami főlg épp a mi térségünkben járt pusztító hatással, és a kulturális diverzitás súlyos megfogyatkozásához vezetett.

Ami a párhuzamosságokat illeti, tipikusan pl. ,,Bécs'' sajátos egyei neve (szlovákul meg Ausztria neve, Rakusko), vagy a latin tükörfordítási hagyományok talajén fennmaradt párhuzamoságok, ezek létébe beleillenek akár a magyaros külföldi név-tükörhasználatok is. Kicsit talán viccesek, de ez része a nyelvtörténetnek, talán a közép-európai létnek is.

Televíziós riport a II.vh- BÓL magyarul. Oké... XD

Semmmiféleképp nem "germános" a hátravetett vezetéknév. Csak "nyugati" névrend. De germán országokban is van olyan helyzet mikor Schmidt Hans-t mondanak/írnak . Vessző nélkül.

Nem szükséges a magyarban megfordítani a nyugati névrendű neveket, sőt ebből lehet tudni, ki a külföldi.

Az igazán durva a délszláv szokás, ahol átírják fonetikusan a külföldi neveket latin betűs abc esetén is.

Meg a szlovák, ahol -ová vegzodest adnak a külföldi női nevekhez is.

Vagy a lett, ahol -s -t adnak, minden név után, akárkié.

Miert germanos???

Csak nyugati nevsorrend.

Talán tényleg a II. világháború környéke, de igazából ez egy folyamat volt. Ennek a szép nemes névmagyarosítási használatnak a kikopása már korább is megkezdődött, és egyes elemi meg megérték a szocializmus idejét, pl. Marx Károly Közgazdasági Egyetem.

Nyelvileg, néprajzilag talán a középkor lehetett a legdiverzebb, legváltozatosabb kor akr a népmesék, népszkások, helyi szokások, akár a nyelvészeti érdekességek területét nézzük. Már a korai újkorban megindultak egyes szabványosodási, a diverzitást csökkentő folyamatok, később a korai nemzetállamok is mgjelentek, megindult a kisebbségek háttérbe szorulása, ekkoriban szorulhatott háttérbe az ír, baszk, katalán, nálunk kihaltak az utolsó kun beszélők. Az új nemzetállamok háttrbe szorították a latint, felléptek saját kisebbségeikkel szemben. Érdekes jelenség(ek) volt(ak) viszont az (egyes) nyelvújítás(ok), amelyek kissé viszaadtak valamit az ősi erőből, a nyelvi játékosságból.

Az Osztrák-Magyar Monarchia megyar felén található magyarosítási hullám, alavetően durva, szabványosító, a kisebbségeket asszimilálni akaró természete egyértelműen reakcionárius, pótcselekvés jellegű, és a nyelvi változatossságot csökkentette. (Ugyanez mondható el később a trianoni győztesekre is.) Ugyanakkor a külfödi nevek magyaros, vagy általában helyi használatának ennél mélyebb gyökerei és hagyományai voltak, így az ehhez visszanyúló magyarosítási gykorlat inkább játékosnak, helyenkét akár pozitívnak is tekinthető. A középkorban sokkal több személynévnek volt még leíró, deskripciós jellege, ezek helyi, magyaros használata természetes volt. Eleve az uralkodók számozása is különbözhetett, Habsburg királyaink ,,számozása'' is különbözött, pl. V. Ferdinánd is csak Magyaroszágon volt ötödik, a Habsburgoknál ő I. Ferdinand volt, és sok régi királyok keresztneveit a mai napig is magyarosan használjuk, pl. VII. Keresztély dán király pl. Christian volt.

A latin használata sajnos már a xix század eljén kezdett háttérbe szorulni, ezt a káros folyamatot részben épp a magyar reformkor kezdte meg, sőt a kiegyezés után még nemzetiségeink háttérbe szorításának is színtere lett a valamelyest ,,toleránsabb'' latin hagyomány háttérbe szorítása a káros értelemben vett, nemzetiségeink ellen kihegyezett magyarosítás lázában. Az Osztrák-Magyar monarchiából kiürültek az összetartó erők, ez pedig a vesztett lágháború idején visszaütött. Ugyanakkor még a Horthy-korban is megmaradt néhány, a régi, kissé archaikus de életteli nyelvi játékossgot felidéző egészséges hagyomány, pl. a Julius Meinl boltok akkoriban még Meinl Gyula néven mentek.