Jobb ez a részlet, mint az előző?

Korábban feltettem ezt a kérdést: https://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__muveszet..

Most ugyanezt a részletet átdolgoztam, jobban kigondoltam, mert így utólag visszaolvasva én magam se találtam jónak. Próbáltam kicsit jobban fókuszálni a környezetre is, és teljesen máshogy megfogalmazni az egészet (meg az értelmetlen mondatokat igyekeztem kiszűrni és eltávolítani), csak fogalmam sincs, sikerült-e jobban megírnom, ezért kérném a ti véleményeteket. Itt a részlet:

A szentély mögötti kertet magas, borostyánnal körbefuttatott kőkerítés vette körül. Középen macskaköves út szelte ketté, ezt színes virágú bokrok és magas, vén fák tucatja övezte. Az út végén egy bájos kis kertitó ékeskedett, a tó körül padok, mögötte pedig a kecses Holdistennő emberi alakját ábrázoló szobor állt. A gyönyörű, hosszú hajú asszony egy kupát tartott a mellkasa előtt, kőből faragott kerek arca bánatosan nézte a tavat. Tela itt talált rá Astilra. A fiú a kezét fekete kabátjának zsebébe dugva állt a kikövezett úton, tekintetét a csillagok millióitól ragyogó éjszakai égboltra függesztette.

– Astil! – szólalt meg a lány kicsit bátrabban, mint amilyen bátornak érezte magát. Egyik kezét zavarában a szájára tapasztotta, a másikat ökölbe szorítva a mellkasához tartotta.

Astil nem nézett rá, még csak meg se mozdult, aminek Tela tulajdonképpen még örült is, mert fogalma sem volt, mit kéne mondania. Mit szoktak egyáltalán csinálni az emberek, ha meg akarnak vigasztalni valakit? Sosem értett az ilyesmihez, hisz korábban mindig ő volt az, akit vigasztalni kellett. Korábban… mikor még kislány volt, a szülei halála után a bátyja kedves szavakkal és meleg ölelésekkel nyugtatgatta. Tisztán emlékezett még néhai testvére bátorító hangjára, és a mondatokra, amiket nap mint nap elismételt: „Minden rendben. Amíg melletted vagyok, addig tényleg… minden rendben."

A hirtelen feltámadt szél zökkentette ki őt a gondolkozásból. Megborzongott a hidegtől, s összébb húzta magán a vörös, kötött kardigánt. Körülötte a fák és bokrok hangos susogásba kezdtek.

Astil hirtelen felé fordította a fejét, de továbbra is néma maradt. Arcán, melyet féloldalasan megvilágított az ezüst hold, a szomorúság és a tehetetlen düh elegye keveredett. A kék szempár magányos érintésétől a lány egy pillanatra összerezzent, szíve fájdalmasan nagyokat dobbant, és minden erejével azon volt, hogy visszatartsa a felszínre törő könnyeit. Segíts – mintha ezt kiáltották volna azok a szemek. Astil egyáltalán nem hasonlított önmagára, arra a mogorva és magabiztos fiúra, aki ilyen helyzetben leszólná Telát, amiért kabát nélkül rohant ki a hideg nyári éjszakába. Sőt, olyan bizonytalanul állt ott, hogy attól maga a lány is csak még jobban elbizonytalanodott.

– Meg fogsz fázni – mondta halkan a fiú. Hangja sokkal szelídebb volt a szokásosnál, és ez dühítette a lányt. Miért? Miért ilyen csendes, mikor alig pár perccel ezelőtt még ordított?

– Nem… nem érdekel!

Odasietett hozzá, hátulról átölelte őt, arcát a hátának nyomta, szemét lehunyta. Vett néhány nagy levegőt, mélyen belélegezte a fiú fehér ingjének kellemes levendulaillatát, és ettől hirtelen minden idegessége elszállt. Egy pillanatig azt hitte, Astil majd ellöki magától úgy, mint eddig minden alkalommal, de nem tette, ami meglepte és egyben megnyugtatta Telát. Ajkát apró mosolyra húzta.

Astil szipogott, teste alig észrevehetően remegni kezdett. Tela szorosabbra fogta ölelését. Biztos volt benne, hogy a fiú sírt.

– Minden rendben – suttogta neki. – Amíg melletted vagyok, addig tényleg… minden rendben. – Egy apró könnycsepp gördült végig az arcán.

(Megjegyezném, nem azért írom ki ezt a kérdést, mert olyan profinak tartom magam, hanem mert fejlődni szeretnék, szóval a "Tehetségtelen vagy" és egyéb típusú kötekedéseket lehetőleg mellőzzük)