Véleményeznéd a könyvem első részletét? (lent)

Hangos, mit nem csituló dübörgésre kapta fel a fejét az alvásból. Pokolból jövő, mintha a legkegyetlenebb ördöggép crescendo zakatolására virradt volna föl a délutáni pihenőjéből. Miután a szeméből az álmosság hártyája kitisztult -nem meglepő, ilyen zajra minden féle álmos-népség feleszmélne-, s felnézett maga elé, az ablakon át megpillantotta az utcát. Úgy látta, mintha a házak omladoznának, mint valami kártyavár, s porfelhő szállna fel a macskakövek mélyedéseiből.

A látványra az elsőre bevillantó szavakat kiabálta:

-Itt vannak a nácik! Tankok! Tankok!

Szavait még ő is komolyra vette, amíg nem értette a dolog valóságát.

Míg aludt, s karjait a legkomfortabb helyzetre rakta az asztalon, felborította kávés poharát, s a lé egyenest a nyomdagép dzsumbujába folyt, ami beragadt, mint tízhetes méz nagymamája befőttjén. A gép félbehagyta a nyomtatást, ami zörést váltott ki mind az asztalra, mind a székre, amelyen az uriember ült. Nalám, mindenre vannak logikus magyarázatok! Csak arra nem, hogy a lépten jött elkiáltás, nácizás miként jött egy angol fiatalemberre.

Ebbe a városba még Anglia más pontjairól sem jönnek, méghogy nácik... Mert már az is lejárt vagy tizenöt éve.

Az uriember bosszúsan rázta meg a fejét. Nemcsak a zokni felkiáltásáért, hanem a felelőtlenségéért is.

A férfi azután, hogy rávágott egy nagyot a masinára -ami lehet, hogy ijedtségében, de el is halkult- felállította a tettes bögrét. Úgy nézett rá, mint egy ellenségére. Kezébe vette, s semmi bocsájtó szó nélkül a szoba túlvégére hajította.

Székjében hátradőlt, s miközben nyavajgások tengere mellé a szitokszavakat sem kímélte használat elé, kezébe temetkezett, s eltöprengett. Gondolatai a 'Miért?' kérdésre kerestek választ, több-kevesebb -de inkább kevesebb- sikerrel.

És nem azon volt kiakadva, hogy egy gép mínusz -hisz még ez a kár meg se kottyant a Joyland Nyomda, és Újságszerkeztés, Fő a Boldogság, Minden Jó nevezetű cégnek. Inkább saját magáért kezdett el hisztizni. Unta már a hibáit.

Visszanézett az asztalra, ami maga volt a megtestesült káosz -vagy mint egy csatatér. Többek között kávé áldozata lett az aznapi újság mintadarabja is. Látható volt, hogy minden sokadik szó ki volt húzva -ennek a lapját saját maga szerkeztette meg.

Be kellett látnia, hogy az ekkora mennyiségű kihúzgálással érthetetlen lesz a szöveg. Töprengetett, majd félhangosan maga elé mondta:

-Le a cenzúrával!

S az elkészült, félrerakott lapokat -amik még cenzúrázva voltak- felkapta, s a kandallóba vetette. A tűz egy drabális lángnyelvvel mutatta, hogy a tett helyes. Meg amúgy is. A polgárok nem néznék jó szemmel a titkolódzást, amit a cenzúra ad.

Visszadőlt a székjébe. Nem zavartatva felrakta a lábát, s egy nevetést hangoztatott el. Mert ebben a városban nem csak egészséges neveteni, hanem nevetni kell. Az ablak tükröződésén látta magát. A fehér arcát, amely mint maszk a normális énjéhez. A minduntig mosolygó arckifejezése ad életet neki.

Amíg magát nézte, bambulva előre, gondolatai suhintották át a város értelmét. Csak négy napja élt Joyland-en, de máris sikerült rá olyan jelzőket szabni, mint a "bizarr", a "nem normális", és még ilyenkor csak nem is érezte ezt túlzásnak.

Ittléte óta aligha bejárt három utcát. Az a három is csak körülvette a nyomdát -ahol szinte egész napját döngette. Ugyanabban az utcában volt saját háza is. Nem volt nagy, csak éppen lett vala helye egy ágynak -nem is ágynak, ágyikónak-, meg egy asztalnak. Igaz, csak estére járt aludni be, másképp, mint mondottam volt, a cég szürke falai közt zünlődött.

Emberrel még nem is találkozott tekintete. Még hangot se hallott senkitől. Ez érthető is mondjuk, mert a település szélén állt a vállalat, szinte csak a súlypont tartja a város részéhez. Ennek a súlypontnak a neve: Joylandi Nyomda. Ez az egyetlen médiája a korona alá tartozó polisznak.

A férfi megemberelte magát az ülőkén. Nem mintha más leszidná ezért, csak mert már majdnem a talajra esett nagy kényelmében. Hiába, előző otthona a gyönyörű London volt. A Temzére néző nyomdához képest ez az istentudjaholvan-város a pokol volt. Megszokta tehát a főváros nyújtotta lehetőségeket, mintpéldául a kényelem soha véget nem érő birodalmát, a gyors ügyintézéseket, stb.

Itt meg? Magány, zárkózottság, divatos táskák a szem alatt, ez a fertelmes fehér smink, ami jobban világított este, mint a Hold, az unalom, a monotomitás, a csendélet netovábbja, stb...

Gondolatáradatát kettő mennydörgő koppintás szakította meg, amik az ajtó felől érkeztek. Szeme világát arra helyezte.

Bizonytalan nyikorgással jelezte az ajtó, hogy igen, ez egy ember, tessenek felkészülni a beszédre. Az ajtó mögül egy fehér sminket viselő hölgy feje bújt elő, valami rettenetesen buta mosollyal a száján. Miután a tekintetek felmérték az idegent, a nő beljebb lépett.

-Há' ki az, akire ennyire bujkálós kedvében találok rá? -hanglejtése alapján mintha egy gyerekhez mütyögött volna.- Jó napot, estét, délutánt, kezi' lábát csókolva kívánom! -ezzel nyurga karját a férfi elé emelte, hogy tessenek megrázni.

A nő mint egy zabpehely-fogkrém-kávé reklámban szerepelt volna, amiben valamiért mindenki non-stop vigyorog, mint politikus a dugipénznek.

Az uriember felállt, hogy megadja a tiszteletet, s nem éppen a leghatározottab arckifejezéssel, de kezet rázott a furcsa nőszeméllyel.

-Az én becses nevületem Napsugár -s a hölgy még, és még szélesebbre húzta ajkját. A férfi ekkorra már elkönyvelte, hogy ez sem normális.