Mit gondoltok arról amit írtam? 17/L

Mindenki másképp tekint a Halálra. Bár vannak kivételek én három nagy csoportra osztom az embereket. Az első csoportba azok tartoznak, akik nem iszonyodnak a Haláltól, pusztán az Élet ellentétjeként gondolnak rá. Egy szükséges rossz, számukra csak ennyit jelent. A második tagjai irtóznak a Halál fagyos érintésétől, és foggal-körömmel ragaszkodnak minden egyes becses pillanatért, amit ők az életüknek neveznek. Mást sem ismételnek: „Ah, élni, élni: mily édes, mily szép!” A harmadik csoport viszont barátként üdvözli a Halált és ha nem is rohannak felé, várnak rá, mindenféle borzadás nélkül.

Hogy valójában ki is ez a csuklyás, kaszás rém? Én magam, én vagyok a Halál. Sajnos az emberek nem tudják felfogni az igazi jelentőségét annak, hogy én vagyok, nem az Élet ellentéteként, hanem mellette állva, kéz a kézben. Hogy is tudnák, ha még a valódi kinézetemet sem képesek befogadni. Valójában sosem hordok fekete palástot, és a földművesek eszközeiért sem rajongok igazán. Évezredről évezredre, évszázadról évszázadra változtatom az általános képet, ahogy az emberek gondolnak rám: voltak már szárnyaim, utaztam már lovon, de a legközkedveltebb mégis a csontváz volt, így mindig visszatérek hozzá.

Sokan gyűlölnek, hisz én vagyok az, aki elszakítja tőlük a szeretteiket. Azt az egyet viszont nem értik, nem is érthetik, hisz titok előttük, hogy én adom a halottaknak a megnyugvás édes ajándékát. Élőként csak kétségek sorozata vár az emberekre. A Földön a legédesebb percünkbe is vegyül egy cseppje a kimondhatatlan fájdalomnak. Én csupán jót teszek, semmi mást. Persze nem mindenkivel. Nem kívánom tökéletes emberek társaságát. Mind unalmasak lesznek egy is idő után. Én éppen a torzban gyönyörködöm. Az Élet apró hibái szórakoztatnak engem az idők végeztéig: egy ferde hajlamú erkölcs, egy elbűvölő mentális zavar, egy alig észrevehető, édes kancsalság. Mégis a legértékesebbek a küzdő, nagyratörő szellemek, akik nem érik be a posvány orrfacsaró bűzével, hanem minden csepp erejükkel küzdenek ellene, a középszerű élet ellen, a ellen, hogy elfelejtsék őket.

Elmesélem az egyik kedvenc emberem megszerzésének történetét.

Árnyékként suhantam végig az utcán, minden halandó számára láthatatlanul. Nem volt kétségem afelől, hogy merre tartok. Minden egyes porcikám ugyanazt a lelket akarta. Azt, aki most mit sem sejtve saját nagyságáról egyedül ül a biztonságosnak vélt otthon melegében. Pedig tudhatná, hogy a Halál elől nem menekülhet el.

A házba érve apró neszeket, csörömpölést, dobogást hallattam. A lány felkapta a fejét, éreztem a félelem szikráját benne, de ő ellenszegült a vele született ösztönöknek és továbbolvasta a könyvét. Széles mosolyra görbült a szám. Még inkább kellette nekem: valaki aki szembeszáll a természettel. Nem akartam sokáig húzni a dolgot. Általában csendben intézem az ügyeimet, esetleg más, érdemtelen emberekre hagyom a piszkos munkát. Néha viszont nekem is kijárt egy kis szórakozás.

- Üdvözöllek!

Egy sikolyra vártam, de semmi. Remek! Hirtelen felkapta a tekintetét. A könyv kicsúszott az ujjai közül, a szeme pedig elkerekedett.

- Örömmel konstatálom, hogy néhány ember még képes tartózkodni azoktól a szörnyű hanghatásoktól, amiket alsóbbrendű társaik még máig alkalmaznak. Idegesítenek a sikolyok, sikoltások, az ordítás minden fajtája, kuncogás, minden...kivéve talán a nevetés, azt az egyet még élvezem is.

- Ki vagy te? - kérdezte.

- Mit gondolsz?

Kétségbeesetten nézett rám. Már jól ismertem ezt a küzdelmet, ami most benne is lejátszódott. Érezte, hogy ki vagyok, de racionális elméje nem akart engedni ennek a képtelen ötletnek.

- A Halál! - mondta tisztán csengő hangon.

Nem hezitált. Egy újabb meglepetés. Nagyon jól fogunk szórakozni a túlvilágon.

- Nem megyek veled!

- Nem-e? Talán azt hiszed van választásod?

- Kérlek!

- Ott állok, látod, hol te, mindenütt, s ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

Egyébként volt választása. Egy apró kis változtatás a jellemén elkedvetlenített volna attól, hogy magammal vigyem. Azonban nem volt képes arra, hogy elnyomja azt a határozott, éles személyiséget, amit a Élet formált benne.

- Csupán azt kérem gondold meg a dolgot. Miért kellek pont én neked? - egy könnycsepp gördült le az arcán, de a hangja még mindig biztos volt és félelem sem hallatszott benne. Pont ezért kellett ő nekem.

- Küzdést kívánok, diszharmóniát, mely új erőt szül, új világot ád, hol a lélek magában nagy lehet, hová, ki bátor, az velem jöhet. És lám, nézz csak magadra. Küzdesz ellenem, még így is, hogy a földi élet súlya húz le. El sem tudod képzelni milyen nagy lehetnél mellettem, olyan emberek mellett, mint te! Túl sokat szenvedtél már a kishitű, alávaló társaid között. Itt az idő, hogy a téged megillető helyre kerülj.

E szavakra új fény gyúlt a szemében. Annak a rejtett, ritka értelemnek a fénye, ami oly keveseknek adatott meg.

- Én lelkesülök, szép s új dolgokat mondsz. S mégis könyörgök egy reménysugárt. Mi lesz a családommal, a barátaimmal? Szenvedni fognak a halálom miatt, szenvedni fognak miattam!

- Mindez csak nemesíti a lelküket és talán egyszer majd értük is eljövök. De egy fontos dolgot elfelejtettél, te talán nem szenvedtél mások elvesztése miatt? A kedves nagymama szívinfarktusa, a bátyád balesete. Ezek a fájdalmak segítettek téged ahhoz, hogy most itt legyek.

Ismertem a lány életét. Kevés boldogsága volt azután, hogy a két legfontosabb ember az életében meghalt. Hogy még hatásosabb legyen a mondandóm egy pillanatra megengedtem a két halottnak, hogy visszatérjenek. Ők segítettek nekem megnyerni a csatát. Hiszen mikor következő áldozatom meglátta őket elfelejtette, hogy ki is áll előtte és csupán ennyit mondott:

- Ah, nézd e kedves testvérarcokat, nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek, nincs többé elhagyatottság rengeteg, a boldogság szállott közénk veletek - kiugrott az ágyából és szemtől szembe került velem.

Nem volt a szemében semmi félelem vagy hezitálás. Kinyújtotta a kis fehér, törékeny kezét és megfogta az én csontváz ujjaimat.

- Végre! Álmod véget ért - súgtam a fülébe.

De ebben az utolsó pillanatban jómagam csak erre tudtam gondolni: „Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el.”

10 mondat idézet egy könyvből (ez a feladat)