Nagyon borzasztó ez a "szerelmes vers, " vagy önkritika?

Önmagamnak írtam egy belém minden hibám ellenére szerelmes lány szemszögéből.

Bárcsak

Szeretem a mindig jeges ujjvégeid,

a karodat, melynek hossza nagy izmokban nem büszkélkedik,

arcod strapáltságát, tested, a véznát,

amelynek hasa tájékán pár hájmaradvány áll,

lóg inkább.

Azt, hogy nem mindig vagy borotvált,

hogy nagy kofferrel érkező éjszakát

begyűrted szemeid alá.

Hogy kopaszodsz majd, mint apád,

hogy az orrodban turkálsz,

bár igyekszel, hogy ne lássák.

Hogy irigy vagy, ha tehetségnek tudják,

ami gyakorlat és a varázslat metrika,

vagy nem tudás,

mely helyébe mítosz áll…

hogy ha kettesben vagyunk keresed a témát,

a szavakat,

hogy részletesen kifejezd magad pár nehéz szót hallatsz,

mint „adekvált.”

Hogy villants némi intelligenciát,

bár tudod a csajoknak nem szexepil az okosság

És belül buta is vagy, gyenge álcád.

Hogy vidáman dúsulsz ha közel a társaság,

de ha nem érsz partot az emberárban,

végére elkerül a boldogság.

Hogy koncentráltan veszed a szakmád,

melybe, ha belelátsz annyi megoldás közül nem mersz

neki kezdeni se semminek igazán, minden volt már.

Hogy önmagad add a közelembe nehéz neked,

spleen jár tekintetedben és nyálgép,

és tényleg nem, nem kéne ilyen,

de szeretem,

ahogy azt is, ha nem szeretsz.

Ha elfordulsz, hogy ne érezzem kellésem.

Mikor mások tanácsának engedsz,

mintsem önfejűen döntesz és

inkább vagy szolgalélek, mint önmagad vert vezére.

Lehetnél papucs én meg taposnék benned,

de nem teszed, hogy ne imponálj és én hajoljak neked.

Hogy az élet téged jóval vesz körbe,

mégis hajlamosabb vagy a rosszat leszűrni belőle.

Hogy örülnél egy nőnek, de nem adod alá a szintet,

hogy bárkit, csak döngethetnéd meg…

Hogy arcod szebbik felét fordítod a világnak,

mikor szúr a tömeg és eleged van…

másnap meg barátok vállán sírod ki,

vagy bővíted verssoraid,

amik nem jók,

mondják a kritikák, de szeretem,

ahogy azt, hogy néha nem veszed az adót,

hogy repesek, ha agyhullámomban te vagy irányadó.

Hogy nem értél még bele a szerepbe,

hogy gyerekes vagy és nem érted a felnőtteket,

bár régen meg kellett volna emberesedned.

Hogy péniszed kicsinységét, most felvállalod,

és a reakciókat várod, ki röhög, ki tátong.

Hogy nem vagy túl okos belátod,

de okosabb vagy mint sokan mások,

hogy szerelmes verset írsz magadnak,

és világnézeted középpontja is te vagy.

Hogy nem is igazán érdekel más,

kérdezést nem várok tőled, jár a szád.

Bunkó vagy,

de a veled bunkókkal nem ismersz tréfát,

és azt is szeretem mikor elbuksz,

majd felállsz és nem magadban,

a gáncsolóban keresel hibát.

A tömény önzőséged, amit szeretetnek kultiválsz.

Hogy feláldoznál sok embert, aki elvileg jóbarát,

hogy saját sikered érezd és vegyél díványt.

Mikor belevágsz mindenbe, mind megfog,

lekaparhatatlan jár át,

dönteni, ha kell mégse választod, ami optimál.

Amikor túlkomplikálsz, és parázol

például azon, hogy van-e, ha van milyen a szájszagod.

Hogy hajlamos vagy azt hinni, ami téged, az másokat is érdekel.

Tudod a problémáid, de ellene valahogy nem teszel, még így is tetszel;

hogy haza ritkán írsz, hiszen elfoglalt ember vagy -

vagy vallod magad,

velem meg buliznál, az idő nem zavar,

de nem szólítasz és én távolról figyellek,

mert gátlásos is vagy, az is cuki benned.

Bárcsak tiéd lennék, bár csak ábránd vagyok,

Kezed a pinám, és érted oda-vissza vagyok.

Kezed a pinám, és oda-vissza vagyok.