Milyennek találjátok az írásomat? Meg merjem mutatni bárkinek? (hosszú)

Úgy értem, ezt több éve írtam. Eléggé zaklatott lelkiállapotban voltam, egy múltbéli esemény(sorozat) miatt, újra előjöttek az emlékek. Gyertyákkal hangulatvilágítást csináltam, és egy bizonyos számot hallgattam, ami pont a problémámba vágott. A fájdalom dühvé alakult, úgy gondoltam, kiírom magamból, még jól is elsülhet, és szabadjára engedem azt a bizonyos kis szörnyet, aki (szerintem) mindenkiben van. Nos ez lett az eredménye. Utána tetszett, majd elfelejtkeztem róla, most találtam meg. És bár ijesztő, de ÉN tudom, hogy ez csak egy írás, viszont nem merem megmutatni családnak/barátoknak (ők is tisztában lennének szerintem vele, hogy miért, kiről írtam), mert szerintem azt hinnék, hogy megőrültem, vagy legalábbis az írás idejére begolyóztam.

Nektek mi a véleményetek? "Vállalható"?

"A Teremtmény

Egy sötét szoba mélyén, valahol messze-messze a nyüzsgő élettől, a nevetéstől, a jókedvtől, az értelemtől, racionalitástól, a könyörületességtől, épp a mécses lángjába meredek. Elvarázsol tisztasága, melege, mely egyszerre juttatja eszembe a mennyet és a poklot, a tisztító tüzet és a végtelen, kínzó szenvedést. Csak reménykedni tudok abban, hogy megvilágosítja elmémet, hogy feloldoz, megbékít, de egyre inkább érzem, hogy eluralkodik rajtam a megszállottság, a düh, az örömittasság egy verejtéktől és vértől csatakos, megkínzott test elképzelt látványától.

A Te testedé, ó Uram, a tiéd, ki rászabadította erre a világra megbomlott teremtményét. Te alkottad még sok évvel ezelőtt. Hús a húsból, vér a vérből. Megalkottad angyali másodat, az eredendő ártatlanságot, kit szépen lassan és alaposan megtanítottál a rettegésre, a gyengeségre, a halálfélelem ízére. Aztán megtanítottad milyen is igazán, szívből utálni, arra az őrjítő és eufórikus érzésre, amikor a rettegés helyét átveszi a gyűlölet. Olyan, mintha egy elzárt, félelmetes szobába az ajtó alól beáramló rothadt hullák bűzét idéző füst először megbénítana, aztán ahogy egyre inkább beveszi magát az orrodba, a gyomrodba, feloldoz. Kihányod magadból az eddig életed, emlékeid, félelmeid, hogy aztán az oszló dögök szagával valami új szülessen. Valami új, ami már nem ismer többé megbocsátást, aminek egyetlen vágya hogy előre törjön, és elpusztítsa teremtőjét, ami fellázadjon akár csak Lucifer. Ami akárhányszor csak becsukja a szemét a Te kíntól vonagló testedet látja, hallja, ahogy könyörögsz a halálért, ahogy a szíved már az utolsókat veri. Csillogó szemével az agyadat fürkészi, belelát gondolataidba. Nagyon jól ismer, hiszen a te gonoszságod táplálta, téged tükröz vissza, jobban vágyja a haláltusádat, a szenvedésedet, mint magát az életet. Kéjjel figyeli, ahogy a vér forró lávaként lüktet az ereidben, ahogy ránézel és megváltásért könyörögsz. Olyan erővel tölti el, hogy ő uralja a szenvedésed és halálodat, amire mindig is vágyott. Lehet, hogy sose volt ártatlan és jó? Lehet hogy Te segítettél neki megismernie igazi önmagát, és hálásnak kellene lenni? Egyetlen angyalodat felfaltad mint Kronosz, sokáig benned volt némán, hogy aztán öntudatra ébredjen, kiszivárogjon a pólusaidon, hogy aztán felvegye külsőmet. Mi van akkor ha Én nem is én vagyok, csak a gonosz gyermeke? Ha ivadékod lelke mély, örök álmát alussza és helyét átvette maga a szentséges Sátán, hogy uralma alá hajtsa a régóta várt Sötét Teremtőt, hogy együtt leigázhassák a jóságot, hogy tőből szakíthassák ki az angyalok szárnyait?

Persze az is lehet, hogy csak a józan eszem ment el már évekkel ezelőtt. Elmém olyannak tetszik, akár egy végtelen szürreális labirintus, ahol az egyik zugban Minótauruszok békésen teáznak miközben megvitatják a relativitás elméletét, egy másikban minden visszafelé játszódik le, akár csak az Andalúziai Kutyában, egy harmadikban pedig egy régi altatódal dallamát dúdolom, miközben a Te falra függesztett képmásod előtt állok. A kép lassan elhomályosul, és újra ebben a jól ismert kis szobában találom magam. Mi van, ha valójában ez a szoba nem is létezik, csak a fejemben? Ha minden mozdulatomat, mondatomat csupán csak képzelem? Ha az ajtóm előtt orvos áll, miközben zsebében már lapul az újabb adag injekció, mely tovább dédelgeti ezt a delíriumos, átokverte álmot.

„Csupán álom volna létem?” Egy hang azt súgja a fejemben, hogy érintsem meg a lángot, fogadjam magamba, ölelkezzem vele, hogy heveredjek le, és gyújtsak fel magam körül mindent, hogy megbizonyosodjam, létezem-e egyáltalán, vagy csak a mindent teremtő Lény egy tudathasadt fantazmagóriájának a főszereplője vagyok. Elképzelhető hogy mi mindannyian nem is létezünk valójában, csak a Lény fejében? Hogy a bosszúszomjam nem is létezik, és szenvedéseim sem történtek meg? Most mindent megtudhatnék, csak magamhoz kellene ölelnem a forró, lobogó mécslángot. De nem…nem fogom megtenni, mert ha valóban létezem, és egyszer alkalmam nyílik rá, hogy bemutassam neked Teremtményedet, az arcodra kiült undor és rettegés minden várakozást, önpusztító nappalt és éjt megér.

Mert Te fogsz engem megváltani, általad nyerhetem el csupán a szabadságot, azt bűnös örömöt, melyben eddig nem volt részem."

Nos őszintén, őrültnek néznétek (néztek), vagy csak egy írás (ami vagy jó vagy nem-ízlés kérdése)?