Miért nézik le ma a művészet iránt rajongókat?

egy járműmérnök, aki megtervez egy személyautót, az nem művész?

a programozó, aki megír egy alkalmazást, játékot, vagy mondjuk csinál egy közösségi oldalt, az nem művész?

egy építőmérnök, aki hidat tervez, nem művész?

nem csak az a művész, aki fog fél liter festéket, és összemázgál egy vásznat...

A vászonképnek nincs más funkciója,csupán esztétikai. Értéket, gondolatot stb közvetít. Egy hídon átmész,egy autót vezetsz.

A kettő között pedig ott az iparművészet.

"a programozó, aki megír egy alkalmazást, játékot, vagy mondjuk csinál egy közösségi oldalt, az nem művész? "

Nem. A designer és a grafikus igen.

"A vászonképnek nincs más funkciója,csupán esztétikai. Értéket, gondolatot stb közvetít. Egy hídon átmész,egy autót vezetsz.

A kettő között pedig ott az iparművészet."

Úgy is mondhatnám az autónak az elsődleges funkciója az,hogy eljuttasson valahova,azaz könnyebbé tegye a mindennapi életet. Ugyanígy igaz a hídra is,hogy valamit könnyebben megtehess. A művészeti dolgoknak nem az a lényege,hogy egy ilyen jellegű fizikai igényt kiszolgáljanak.

'egy járműmérnök, aki megtervez egy személyautót, az nem művész?

a programozó, aki megír egy alkalmazást, játékot, vagy mondjuk csinál egy közösségi oldalt, az nem művész?

egy építőmérnök, aki hidat tervez, nem művész?'

Nem, nem az. A legnagyobb tisztelettel vagyok irántuk, de ezt egy nagyon okos robot is meg tudja csinálni. Sőt, szinte akárki, aki elég szorgalmas, meg tudja tanulni. De ha 1000 évig tanulnál, akkor sem tudnál olyan zenedarabot írni, mint pl. a Kis éji zene Mozarttól. Aminek nem is célja egyébként, hogy bármilyen egyéb funkciót betöltsön a gyönyörködtetésen kívül.

Érdekes kérdéskör ez. Sokat számít a gyerekkor, a genetika, de még a magzatként töltött idő hogyanja is, milyen ingerek érik, milyen hiányok, vágyak kínozzák kicsiként, amikből aztán megvalósított álmok, művek készülnek. Tegnap volt a Davinchi Learning csatornán egy dokumentumfilm. A kommunikációról, nyelvről, zenéről, emberről szólt. Aki már kiskorában zenei tevékenységbe kezdett jobban tudott gondolkodni, intelligenciáját jobban kiaknázni, komplexebben gondolkodni, érzelmi intelligenciájuk pedig magasan verte az átlagot és ez tényleg így van.

Akik lenézik nem tudnak vele mit kezdeni, hozzászagolni, így hát lenézik. Gyakran felnőttként is inkább belerondítanak valamibe, hogy legyőzzék a bennük keletkezett frusztráló kisebbrendűségi érzést, hogy elmondhassák: ebben nekik is szerepük volt. Ehhez képest a lenézés egy istenes, távolról is művelhető, passzív válfaja a jelenségnek. Nem feltétlenül kell ütköztetni, összevetni a két világot. A gyakorlat mégis mást mutat: aki nem érti, fújja, aki érti, megosztani akarja. Önkéntelenül is van átfedés-képződés, ami egyben súrlódás. Alapvetően azért mindkét csoport megtalálhatja a maga kis szubkultúráját, környezetét. Amit viszont a művészeteket értékelni képtelen csoport nem érzékel, nem fog fel, hogy ők mennyivel szegényebbek ezzel, hogy miből maradnak ki. És ez veti fel az egyik kedvenc - és egyben egyik legkínzóbb, mert igazi válasz talán sosem lehet rá - kérdésemet: fajlagosan melyik tábornak van nagyobb boldogsága. Az értőknek, élvezőknek, akik igénylik a téma, az elme, az érzés megjelenítését, az élmény,a vágy reprodukálását, megjelenítését akár képileg vagy cselekményben (performansz), esetleg zenei hangokkal vagy akiknek erre semmi igényük? Mindkét helyen vannak magukat boldognak mondók. S azért nem igénylik-e, mert nem jött velük szembe a lehetőség, a megtapasztalás, így igény sem képződött vagy mert alkalmatlanok befogadni a finomabb rezdüléseket? Egyet kérdeztem, kettő lett belőle. Hát ezeket tessék fejtegetni, több területre is elkalandoztat a válaszkeresés.