Nagyon szomorú versek?

szintén Kosztolányi:

Mint aki a sínek közé esett...

Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,

míg zúgva kattog a forró kerék,

cikázva lobban sok-sok ferde kép,

és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...

a végtelent, a távol életet

búcsúztatom, mert messze mese lett,

mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett -

vad panoráma, rémes élvezet -

sínek között és kerekek között,

a bús idő robog fejem fölött,

és a halál távolba mennydörög,

egy percre megfogom, ami örök,

lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál

Szomorú csillagzat! mely bús sugárokkal

Játszol a csendesen csergő patakokkal!

Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,

Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvél homályában,

Midőn a természet szunnyadoz álmában. –

Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!

Eltűnt, eltávozott boldogabb házában!

Ott egy temetőnek látom keresztjeit,

Bágyodt szél mozgatja ciprus leveleit.

Ó! az árnyékozza soknak tetemeit,

Kik velem érezték az élet terheit!

Egy fehér árnyékot szemlélek sírjából,

Suhogva felkelni, halottas honából –

Vajon nem lesz-é ez azoknak számából,

Kik, mint én, könyveztek szivek fájdalmából?

Ó bár felém jönne! nem félnék képétől;

Többet reménlenék borzasztó lelkétől,

Mint élő halandók szemfényvesztésétől,

Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!

Jajj de ismét eltünt… ez is fut engemet!…

Talám észrevette hullani könnyemet!

Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet

Hallaná, s enyhítni akarná ügyömet?

Üss, te boldog óra, amely inségemből,

Ki fogsz szólítani ily sok gyötrelmemből,

Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből,

S csinálj port agyagból készített testemből!

Talán majd valaki jön sírom szélére,

S akasztván egy darab fátyolt keresztjére,

Reá emlékezik barátja szivére,

Egy könnyet gördítvén hideg tetemére!