Ti mit gondoltok az alábbi költőkről?

Petőfi Sándornak nagyon szeretem a Szeptember végén meg a Minek nevezzelek című verseit, de a többinek stílusa valahogy irritált.

Arany Jánosnak is sok népies verse van, mint Petőfinek, azokat szerettem, de főleg a balladáit, mint pl. az Ágnes asszony. A Toldit nagyon szerettem, és totál bele éltem magam a főszereplő helyzetébe, átéreztem, amit ő.

A reformoki költők versei mind tetszettek szinte, főleg a hazafiasak. Ráadásul ezek még nem is bonyolult versek, nem kell órákat agyalni, miről szól. József Attilának nagyon komor versei voltak, és némelyik nekem bonyolult. Pl. a nem én kiáltok. Sosem tudtam miről szól. De a Születésnapomra meg a Tiszta szívvel könnyebben érthető, és itt is beleéltem magam a költő helyzetébe. Adynak az Önostorozó hazaszeretetére emlékszem. Pl. Nekünk mohács kell. Ezeket imádtam. De volt ami nagyon m magas volt nekem, mert tele van szimbólumokkal.

Babits Mihály: az ő verseit is nehéznek találtam, de a Fortissimo egy nagyon bátor és szenvedélyes mestermű. Szegény Tóth árpádról nem ugrik be semmi. :)

Radnóti: szegényt agyonlőtték a nácik. A versei is a nácizmusról szólnak, meg hogy mit jelent számára a haza. Legalábbis sok ilyen verse van. Többre nem futja tőlem.

Nekem Petőfi és Arany sosem volt a kedvencem, nekem ők még túl népiesek.

Ady Endre nagy szerelmem, főleg a párizsi versei.

József Attila a másik szerelem, hihetetlen, hogy milyen "könnyedén" ír a fájdalmakról, melyeket átélt.

Vörösmarty verseit nem, de a Csongor és Tündét nagyon szeretem.

Babits nekem ő olyan semleges, nem is igazán fogott meg, de nem is keltett bennem negatív érzéseket.

Tóth Árpádtól a Meddő órán c. vers a kedvencem.

Radnótit is nagyon szeretem és mélységesen megrendít minden háború alatt írt verse, és meghatnak azok a versei, amiket Fannihoz írt.

Arany, Radnóti: gyönyörű, elmélyült, megnyugtató , felkavaró. Az igazi szépség.

Petőfi: könnyű és néha uncsi, nagyon sok a gyenge vers

Tóth Árpád: nyálas, de néha nagyon vicces(hírlapi rögtönzései)

József Attila: vagány, félelmetes, kiismerhetetlen

Babits: nagyon okos és nagy nyelvmester

Ady: menő, de modoros

Vörösmarty: idejétmúlt, érdektelen

Zömében egyet értek az előttem szólóakkal.

Szeretnék még kettő nagy alakot (legalábbis szerintem) megemlíteni: Petri György - Ironikus, humoros, szókimondó. Olyan, mint egy rapper a múltból, aki NAGYON művelt, és gyakorta filozófikus mélységeket jár be. Nagyon szeretem.

Pilinszky János - Sebzett, borzasztóan tiszta, szinte szent. Erősen keresztény költő. Ha valaki képes volt az erkölcsöt megmutatni a pokolban, és mindezt kreatív versképekkel, akkor ez ő.

Harmadnapon, Miféle földalatti harc, Te győzz le, Apokrif,

Pilinszkyt én is nagyon szeretem :)

Kortársak közül pedig Fodor Ákost, Závada Pétert, Szabó T. Annát olvasok.

Petőfi Sándor - tisztelem, mint a forradalom nagy alakját és mint világhírű magyar költőt, de nem érint meg a költészete.

Arany János - gyönyörűek a balladái és a késői versei is, illetve mint ember, engem a szerénységével nyert meg.

József Attila - ő írta a számomra legszebb szerelmi vallomást (Szeretlek, mint anyját a gyermek, ...), őt ezért zártam a szívembe, de egyébként is szeretem olvasni.

Ady Endre - sosem tudtam vele azonosulni, talán azért, mert pont a szerénység hiányzik belőle.

Vörösmarty Mihály - a mai ember számára nincs már olyan üzenete, nem szoktam a kezembe venni a köteteit.

Babits Mihály - tőle a Húsvét előtt a kedvencem, de egyébként is kedvelem a stílusát.

Tóth Árpád - Esti sugárkoszorú, meseszép vers! Aki szinesztéziát használ, az csak jó költő lehet, gyönyörű verseket írt, nagyon sokat olvasok tőle.

Radnóti Miklós - nem vagyok sírós, de mindig megkönnyezem...

Egyébként gratulálok az értelmes és érdekes kérdéshez! Kár, hogy csak ennyi válasz jött rá...