Mi a véleményetek erről? Őszinte válaszokat kérnék.

November közepét írjuk. Megint elköltöztünk. Ez az én életemben már negyedszerre fordul elő. Meg kell, hogy mondjam, ettől még nem szeretem jobban, mint ezelőtt. Drága szüleimet az, hogy ez rám milyen hatással van, vagy, hogy egyáltalán én is támogatom-e ezt az ötletet, nem érdekli. Végül is én egy gyerek vagyok, ők a szüleim, mit-mást csinálhatnék, mint hogy bízzam bennük és kövessem őket vakon, még akkor is, ha nem értek egyet a döntéssel. Ők elvileg tudják mi a jó nekem. Na de ez tényleg így van? És én tudom-e, hogy mit akarok, vagy mi válik nekem hasznomra? Fogalmam sincs.

Minden egyes költözésnél engem elszakítanak a barátnőimtől, és ha lett volna, akkor még a szerelmemtől is. Na de még nem volt, úgyhogy nem kellett könnyes búcsút vennem tőle. Ez számomra ilyenkor mindig nagy megkönnyebbülés. Nem is tudom, hogyan reagálnék arra, ha el kéne válnom az imádott barátomtól. De nem is nagyon szeretném ezt még megtudni. Szóval csak a barátnőktől kellett sírós és nyávogós búcsút vennem. Ezt az élményt nem élném át újra, soha. Valahogy úgy érezték, ha ellepnek ajándékokkal, akkor ők soha nem fognak engem elfelejteni és én sem őket. Bár én ezzel nem értek egyet, mivel nem igazán látom át, mi összefüggés van az ajándékok és a memória között, de azért, hogy meg ne bántsam őket, elfogadtam a tárgyakat. Tipikus sohanemfogjukmáregymástlátni zacskókat nyomtak a kezembe, melyekben bögrék, plüssök és édesség volt (bár ezt nem szeretem, és tudják is, ennek ellenére mindig kaptam tőlük. Ilyenkor a csokik sorsa az lesz, hogy odaadom nekik, hadd egyék csak meg. Ez utóbbi esetben is ez történt). Ezeken kívül kaptam egy említésre méltó ajándékot is, méghozzá egy fotóalbum formájában. Nagyon meghatódtam. Tele volt képekkel az osztálykirándulásainkról, mozizásainkról, sulibeli bulikról, balhékról. Egyszóval felölelte a velük töltött két évem minden fontos mozzanatát. Ez volt a legjobb ajándék, amit csak kaphattam.

Most pedig itt vagyok tőlük több mint 300km-re, és úgy érzem, soha nem fogjuk már látni egymást. Ők ott lesznek egymásnak, nekem viszont legjobb esetben is csak én maradok, mint társalgási partner. Bár nagyon szeretek magammal beszélgetni, hisz nem szoktunk veszekedni, se kiabálni egymással, mindig egyetértünk a másik döntésével, és ő kitalálja a gondolataimat, ugyanúgy, ahogy én az övéit. Ez egy tökéletes kapcsolat. De nem a legjobb. Nem akarok tőle megválni sosem, és ha jól viselkedem nem is fog cserbenhagyni. Igazából mindenkinek van ilyen, és ez a lelkiismeret, vagy a belső én, ki hogy hívja. Ő pont ugyanolyan, mint én, csak sokkal okosabb és sokkal érettebb.

Nincs most sok időm, hogy az ilyen dolgokon gondolkozzak, mivel ma van az első napom az új iskolámban. Senki nem ébresztett, gyanítom senki nincs is itthon. Mint mindig. De én már edzett vagyok ez ügyben. Mit is kéne most csinálnom. Menjek le enni, hisz valószínűleg már lenn vár egy jó kiadós reggeli; vagy menjek fürödni az óriás kádamba és közbe nyomassak egy kis masszást is; netán, válasszam ki, milyen ruhában fogom őket elkápráztatni, avagy elriasztani. Tény, hogy ezeket mind meg kéne tennem, úgy gondolom, csak nem tudom milyen sorrendben. Gyerünk Milla, kelj föl, egyél egy finom reggelit, majd fürödj meg, mosd le magadról a koszt, és húzz fel egy dögös ruhát, amiben elkápráztatod őket. Ahá. Megjött a belső én, aki jó tanáccsal lát el, mint mindig. Hát, akkor így cselekszem.