Mit gondolnak a novellámról? Érdemes lenne tovább foglalkoznom az írással?

Mindenekelőtt, 14 éves vagyok, ez a legelső novellám, "Sátorárnyak" címen. Tudom, hogy kissé se "nagy szám" (icipicit se, leírásban és történetileg egyaránt), és a maga nemében nagyon rövid, de örülnék, ha elolvasnák, és írnának róla véleményt/kritikát. Van értelme próbálkoznom még az írással?

A csöppség már meg sem próbált talpra állni.

Először egy pufók asszonyság lökte félre, egy olyan, akinek egész arcáról sütött a fontosságtudat, a könyöke rezdüléséből pedig a hasogató, tompa fájdalom. Látta a hájba süppedt, apró állát, a görbe, hosszúkás orrát, hogy éjfekete kontyából zabolátlan tincsek leskelődtek. Aztán persze eltűnt, Ő meg majd’ fél lépésnyit is tudott szédelegni, szaggató homlokát babusgatva, mikor szikár, elegáns fickónak került a lába alá. Csak a cipőjét látta, meg az élére vasalt, poros öltönynadrágot. Makulátlannak tűnt, és sietős volt, mint egy szélvihar, ezúttal már nem tudott talpon maradni. A térdére esett, tompa puffanással, egész lábában végigcikázott a gyors kín.

Nem várta meg az újabb rohamot, a torka legaljából nyöszörögve, vakon kúszott egy mállott, de legalább tartósan mozdulatlan téglafalhoz, oltalmát keresve bújt hozzá egészen, akár egy megvert szobakutya. Ami azt illeti, ha nem is tudta szavakba önteni, éppen úgy érezte magát. Meggyötörtnek, töröttnek, elpáholtnak.

Elhagyottnak.

Megpróbált még jobban összekucorodni: maga alá húzta pici, reszkető lábait, karjával átfonva felhorzsolt térdét. Zavartan nézett fel megint a könnyfátyol alól, egyenesen a rohanó embertömegre, és a torkát ismét körbetáncolta a sikoltás ingere.

Az idén lett hat éves. Tavaly a Mama még nem engedte a piacra, mert csak öt éves volt. Azt mondta, bősz arccal, nagy hacacáré, meg kupleráj van ott, és főképp az nem hiányzik neki, hogy egy oktalan, öklényi gyerekre is figyelnie kelljen. Ő pedig mindig otthon maradt, vigyázott a kert minden csigájára, madarára, és őrt állt a szűz hó oldalán. Ha pedig esett, és a Mama piros pettyes esernyővel a hóna alatt trappolt végig a folyosón, akkor kiült a verandára, és a cirmos macskát dajkálva várt. És várt. És várt.

És aztán hat éves lett.

A Mama igazán-igazán jól felöltöztette mára, mert azt mondta, hogy borús az idő. Végigszaladt a haján is, a fekete, sűrű fogú fésűvel. Ugyanúgy fájt, persze, de annyira izgatott volt, hogy alig pityergett valamicskét. A sárga pamutharisnyát is felvette, és még a szoknyaruhát is, zokszó nélkül. És a Mama mégis olyan idegesnek tűnt, az arcát simítgatta, és titkon rágta a körmét, míg Ő a reggelijén nyamnyogott. Hetedszerre is elmondta, szikrázó tekintettel, mennyire kell a közelében maradnia, és nem elcsámborogni. Hétszer bólintott, és helyeselt morzsákat pöködve.

És a piac! A piac egészen elképesztő volt, mint maga Alice csodaországa, ezerszínű cirkusz, sátrakkal, többször kellett saját magára ripakodnia, hogy csukja be végre száját. Az egyik standon virágok kókadoztak, vörös rózsák tömött illattal, egy másikon ezerféle édesség: nyalóka és krumplicukor, másutt fagylalt, sütemény, a szivárvány összes színében. A nyál is összefutott a szájában, és megrángatta a Mama kezét, de negyedjére sem figyeltek fel rá.

Egy szembe jövő hölgyre is jutott kapkodott tekintetéből: nyúzott, ráncos orca, sötét szemek. Babakocsit tolt maga előtt, de bébi helyett cipőket fuvarozott, nyomában megtépázott, barna kutya csaholt. Egyszer nézett rá: egy rövid, érdektelen pillanatra, és mégis kirázta a hideg, a nagylábujja tövétől feje búbjáig. Az asszonyság tekintetében volt valami, valami, ami egészen megdöbbentette, és szinte fizikai fájdalommal, tompa, alhasi nyomással bukott a felszínre. Egészen kétségbeesve keresett valami mást, ami tartósan megragadhatja figyelmét.

Ponyván árultak könyveket mellette, látta a „Piroska és a Nagy Gonosz Farkas”- t, azt a fajtát, ami nekik is megvolt odahaza, amiben a buta kislány szerepelt, meg a Mamóka, és a Vadász. Kis híján már egyedül is el tudta volna olvasni az aranybetűs, cifra főcímet, de egyenlőre még a képről tájékozódott. Az idén megy majd iskolába.

( az eszébe villant, hogy vajon ennek a kiadásnak is szerepel-e a negyedik oldalán az a cica, amit pár hete rajzolt oda, de nem tudta megállapítani, majd megkérdezi a Mamát, hátha tudja )

Az eladó hölgy vontatottan cigarettázott, közben pöfékelve magyarázott valamit a fintorgó vevőjének, és a füst kecses lidércként kanyargott a levegőben. Kábán trappolt tovább, szemét le sem véve a kis jelenetről.

A Papa … Papa is pipázgatott. Régen. A verandán ücsörgött olyankor, bágyadt, koraesti órákban, mikor a nap is csak fél szemével pislákolt a hegyek mögött. Az egyik kezében a pipa, a másikban Ő, szórakozottan cirógatott végig újra meg újra zabolátlan, szalmaszőke tincsein. Nagy, meleg kezei voltak mindig is, egy munkásember bőrkeményedéssel csipkézett durva, mégis végtelenül szerető kezei.

Olykor a Papa hetekig is képes volt elhagyni a borotválkozás drága szokását, és néha megbökdöste a képét (apró ujjak egy hatalmas marok sziluettjébe zárva), hogy tán sündisznóvá változott-e. Ekkor is szerette a tekintetét, kedves, bohókás, őrködő kutyapillantását. Nem is tudott annál igazibb érzést. Aztán a Papa reszketett, és… és morgott.

Köhögött is végül, annyira köhögött, hogy a szemei egész kidülledtek, és kiejtette kezéből a pipát, a dohány megadóan ömlött széjjel a betonon. Feltápászkodott, hogy megint összegörnyedhessen, és szinte már-már színpadiasan kaphasson szívéhez. Mély hangon, fájdalmasan krákogott.

Vért köhögött tenyerébe, baljós ómenként, de kiszökött ujjai közül és végigszaladt egész alkarján, akár egy csintalan kisgyermek. A Mama kirohant a fehér köntösében, s talán sikoltott. A kislány csupán összegörnyedt a betonon, eltakarta szemét. Tompán vonított, de észre sem vette. Percek telhettek el. Vagy napok.

Fel sem fogta.

A Papát hetek alatt vitte el egy betegség, aminek már a neve is túl cifra volt egy ilyen apró kölyök memóriájának. Volt benne „té”, és „cé”, annyi bizonyos. Egy ilyen ostoba csengésű kór is elég volt hozzá, hogy elmarja oldaláról a Mindenséget.

Felszipogott.

És most elvesztetted a Mamát is – búgta az agya kegyetlenül -, ha bőgsz, ha nem.

Megrázta a fejét, szemeit szorosan lehunyva. Először csak próbálta megfojtani a könnyeket, hosszan, dacosan. Megint szippantott az orrán.

Csak apránként kezdett kívánatossá válni a sötétség. Hogy egyáltalán ne nyissa ki a szemét, ne figyeljen ezekre az emberekre, akiktől minden hajszála az égnek meredt, akik csak menetelnek ész nélkül, akár egy rajnyi éhes sáska. Elméjében megnyúltak az árnyékok, alakot öltöttek, de mielőtt bármivé is válhattak volna, ismét csak formátlan pacákká olvadtak. Sokszor, hosszan, gyors egymásutánban. A kislány elcsatangolt, elveszni a sötétségben.

- Hékás. Hahó, Vacak.

A gyermek érezte, hogy kicsordult a nyála: mielőtt bármit is felfogott volna a körülötte húzódó világból, kézfejével végigdörgölt arcán, csak azután hunyorgott a hang irányába.

Fény volt mindenütt, az a fajta bántó, pirkadati fény, ami megfogadja,hogy minden reggel csak-azért-is alapon kiűz a puha dunyhák alól.

- Kelj fel, Kisvacak. Nem tanácsos ilyen helyeken aludni. Hogy hívnak? Merre vannak a szüleid?

Sápadt férfi térdelt mellette, egyik hólapátnyi kezét a lány vállán nyugtatta, a másikkal az aszfalton támaszkodott. Megannyi tépázott ruhát viselt, fekete, szürke, és barna koszlott rongyot. Sötétvörös haja zsíros csomókban tapadt koponyájához, szakállába ételmaradék ragadt. Torkon csapta a szaga is: egészen erős és áporodott bűz, ami talán csak az aludt tejre hasonlított kicsit.

De mosolygott mégis, megsárgult fogai elővillantak, és a csöppséget szíven ütötte ez a mosoly. Szinte kényszeresen válaszolt

- Doloresnek… a Mamám - hirtelen körülnézett, mintha azt várná, hogy az anyja bármelyik pillanatban előbukkanhat, legalább cigánykerekezve. De nem így történt. –… a Mama....

- Elvesztél, picinyem? – a férfi olyan hévvel vágott a szavába, hogy egész összerezzent, az arcát megcsapta lehelete erős szaga. Próbált keresni valamit a másik tekintetében: örömöt, dühöt, az alkohol csalóka szikráit talán, de semmit sem talált. Egyáltalán semmit. Ismét a sírás fojtogatta, mikor bólintott. – Nofene, semmi baj. Megkeressük a Mamádat, rendben? Csak nyugodjál meg. Állj föl, így ni. Rendben.

A férfi könnyedén talpra segítette, majd maga is felállt, és legalább négyszer akkora volt, mint a kislány összesen, olyan komikusan hosszú karokkal, amilyeneket a politikai folyóiratok karikaturáinak firkálnak. Leporolta a térdét, majd elkapta a gyermek kelletlenül nyújtott kezét (apró ujjak, egy hatalmas marok sziluettjébe zárva, megint, máshogy, teljesen máshogy), és megindult.

Este hat órára járt, és megkondultak a harangok Isten templomában.

Este hat óra volt ugyanígy, két hétre rá, mikor lezárták a nyomozást, nyúzott, egyenruhás figurák.

Dolores Jones-t pedig eltűntnek nyilvánították.