Milyen a versem?

Hazajöttem

Sírtam, mert az emberek kiközösítettek.

Sírtam, mert ellenem voltak a gaztettek.

Sírtam, mert úgy éreztem, nem találom helyem.

Sírtam addig, amíg nem fájt tőle a fejem.

Sírtam, mert mindenki keresztbe tett nekem.

Sírtam, mert nincs kinek ölébe hajtanom fejem.

Sírtam, mert minden érték elveszett, csak álmodhatok.

Sírtam, mert már lassan senkire se számíthatok.

Untam, hogy reggel a párna hideg a könnyektől.

Untam, hogy nem láttam sírós sorokkal telt könyvektől.

Untam, hogy minden nap borús volt az égbolt.

Untam, hogy a lelkemen az egyetlen dísz pár vérfolt.

Untam, hogy elárultam magam, azt, aki vagyok.

Untam, hogy mindig én voltam a kicsi, ők a nagyok.

Untam, hogy nem volt mellettem senki, csak az űr,

Untam, hogy nem hogy én nem, de engem senki el nem tűr.

Úgy érzem, fel kéne már építeni a romba dőlt világot.

Úgy érzem, meg kéne szagolni az úton minden virágot.

Úgy érzem, örülni kéne annak, ami az enyém lehet.

Úgy érzem, már nem botladozok, hanem megyek.

Úgy érzem, több vagyok annál, hogy rab legyek.

Úgy érzem, áldozat soha többet nem leszek.

Úgy érzem, meg kell találnom végre önmagam.

Úgy érzem, le kéne mosni a szégyent, mi rám tapad.

Nevetek, azon, amilyen szánalmas voltam,

Nevetek, mert talán rosszabb lesz a holnap.

Nevetek azon, hogy mindenki mennyire egyforma.

Nevetek, hogy a divat vezeti őket jobbra-balra.

Nevetek, hogy nem ismernek, de már ítélkeznek.

Nevetek, hogy egyszer elhagyják egymást, majd ölelkeznek.

Nevetek, hogy sírtam, de ami eltört, azt nem is szilánkosra törtem.

Nevetek, mert boldog vagyok: Balfékek, én hazajöttem!