Milyen versek ezek egy 12 éves lánytól?

Kezdeném egy tipikus szomorú hangulatú verssel. Ha esetleg megkérdezné, miért írok ilyet 12 évesen, átestem a kamaszkori depresszión, még annak idején írtam, mikor volt ez a nehezebb időszak, ami általában a pubertás korban jelentkezik. Címe nincsen, de vajon tehetség rejlik benne? Egyébként óvodás koromban kezdtem foglalkozni a költészettel.

Az öreg stég recsegve figyelmeztetett:

Nem adhatom még fel!

Mert a víz mozdulatlan tükre alatt

Egy életet dobnék el.

Hadd menjen hát, ha beleuntam,

Mint egy szakadt játékmackó.

Határozott a döntésem,

De tart még a bizonyos béklyó.

Majd a mézszínű napsütésben

Hirtelen sírni kezd az ég!

Akkor is sírt, mikor megszülettem,

Létem hajnalán... és ez lenne a vég.

Nincs dél se még, de a harang

Merő fájdalommal kondul.

Tán jelzi, hogy egy jégvirágos lélek

A fájdalomtól sebezhetővé vált, gyáván elfordult.

Majd a víz is haragosan

Hullámokat szül!

Kisírt szememben egy apró,

Elfojtott könny ül.

Ennyi maradt, elfogytak a könnyeim,

Miket senkinek meg nem mutattam.

Már csak ez maradt, s a világnak

Mivel haragban vagyok, odaadtam.

A tajtékzó hullámok alatt

Örök nyughelyem megtalálom.

A halál felé eveztem, nagyokat álmodva,

De most véget ér egy rémálom...

Utam ott ér véget, ahol

A folyó csókkal illeti a tengert

És tudom, hogy csak egy fehér hattyú sirat

Egy magányos, reményvesztett embert.

Mikor a tenger is megutál,

Dacosan partra vet, az is kitagad,

Lelkem nem fél. Mert porrá leszek,

S elsodorhat hozzád egyszer a kósza szél...

A következő két vers a lelkem felépülését jelképezi.

Régen:

Szemben az árral, vérző szívvel.

Vagy meghalok vagy a hullám visz el.

Fuldoklok és kevésnek érzem magam a tengeren.

Hátrakúszok gyáván, veszni magam nem engedhetem.

Feladom, mint a sorsába törődött halálraítélt.

Félek harcolni, pedig az életem a tét.

A semmibe merülök, elragad az ár

Vagy a jégbe fagyott hullámsír vár?

A barátaim is elúsztak. Sírva kiáltok:

,,-Itt ne hagyjatok, értékes barátok!

Szükségem van rátok, bármit megteszek!

Szeressetek, mert én is szeretlek titeket!"

Engem elsodor az ár, ők meg nevetnek.

Én halott leszek, mire ők partot érnek.

Nem tudom, miben higgyek. Nincs más csak én

És a sirályok az élet tajtékzó tengerén.

Csak várom, hogy széttépjenek a sirályok,

Ha nem menekülhetek, hát a végre vágyok.

A végtagjaim és a szívem

Feladják a szolgálatot a nehéz kereszten.

Egy senki vagyok.

MOST:

Újra, szemben az árral, de most nem vissza kúszok.

Emelt fővel, új reménnyel az örvénybe úszok.

Hagyom, hadd vigyen, ragadjon magával.

Nem kell többé szánalom, mindenki törődjön a dolgával!

Küzdök majd én, mindenki ellen, háborúban!

Fejjel a falnak, de biztosan, esélyem csak egy van.

A semmibe merüljek vagy majd egyenes háttal

Nevessek a szigeten néhány jó baráttal?

A barátok már eltűntek, mint régen, de már csak nevetek,

Hogy a szégyentől nem ég még a tapasztalatlan fejetek!

Titeket elsodor majd az ár, mikor egymáshoz beszélve

Ócsároltok és néztek vissza engem megvetve.

Csak én tudom majd az igazat. Majd én leszek, csak én,

Aki tépetten bár, de büszkén partot ér.

Csak várok, hogy jöjjenek új barátok

És az örvény helyett ringó tengert látok.

ÉN LESZEK VALAKI!