Mi a véleményetek erről?

Ez az első novellám :)

Tim még mindig mozdulatlanul feküdt a hófehér kórházi ágyon.Hannah és én mindig mellette voltunk.Az orvosok azt mondták,néhány nap és végre fölébred...ez két hete volt.Azóta nem mozdultunk el az ágya mellől.Néha-néha Hope is bejött.Akár csak a neve,ő is reményt sugárzott.Ha itt volt,akkor minden sokkal jobbnak látszott,mint amilyen valójában.Hope Tim barátnője volt.Régóta együtt voltak már,amikor a baleset történt.Egyik reggel a lány lázasan ébredt föl.Azelőtt sosem volt beteg,ezért nagyon megijedt.Tim azonnal kocsiba ült,nem törődve a százmérföldes távolsággal.Akkor volt az idei év legnagyobb hóvihara.A híradóban percenkét számoltak be a balesetekről.Hope győzködte a fiút,hogy hagyja,ne induljon el ilyen időben,de Tim hajthatatlan volt.

A richmondi elágazás híres volt a szörnyűségekről.Az út mindig csúszós és saras volt,erre pedig ráesett,majd ráfagyott a hó.A kocsijába körülbelül 130 km/h-val csapódhatott bele a jégen megcsúszó kisbusz.Mindkét jármű totálkárosra tört.A másik sofőr ugyan megúszta kisebb sérülésekkel,de Tim életveszélyes állapotba került.Szerencsére az orvosoknak sikerült megmenteniük.Hope várhatóan kiakadt,természetesen magát hibáztatja a történtekért...

*

Hannah és Hope csendesen beszélgettek az ágy végénél.Nyugodtak voltak,egyszer-egyszer fölnevettek.Én csak ültem és bámultam Hope-ot.A bágyadt téli napsugár gyémántként csillogott gesztenyebarna,frissen mosott haján.Fakó bőre kipirult a nevetéstől,meleg,dús,fekete szempillákkal körbevett mogyoróbarna szemei ragyogtak.Számomra ő olyan volt,mint egy angyal.A leggyönyörűbb teremtés ezen a Földön.Mert igen...szerelmes voltam belé.Amióta csak megláttam,megismertem őt.Néha fájt Timmel látni,nehéz volt elviselni,de emellett örültem,hogy,bár nem velem,de boldog.

A legjobb barátom,Rob lépett a kórterembe.Egymársra vigyorogtunk,majd leült Hannah mellé.Ők ketten tökéletesek lehetnének együtt,de...Hirtelen mindent elfelejtettem.Tim szeme lassan résnyire kinyílt.

-Ha...Hannah!-mosolyodott el,amikor meglátta a lányt.Erőtlenül kinyújtotta felé a kezét.-Annyira...hiányoztál!

A szeme immár teljesen nyitva volt.Volt abban valami,ahogyan Hannah-val viselkedett.Valami,amit eddig csak akkor tapasztalhattunk,ha Hope-al volt.

-Azt hittem.hogy már soha nem mondhatom el neked,mennyire szeretlek...

A mondat végét elnyomta Hope székének robaja.Könnyes szemekkel kirohant a kórteremből.Fölpattantam és utána eredtem.

-Te idióta!-kiáltottam még rá Timre.

Végigfutottam a folyosón embereket lökve föl.Kiértem a lépcsőházba.Gondolkodás nélkül a lépcsőhöz rohantam,nem volt idő liftet várni.Cipőm talpa sokszor megcsúszott a kövön,de ezzel mit sem törödve szaladtam lefelé.

A váróterem tele volt emberekkel.Néhényan beszélgettek,egyesek újságot olvastak.Hope már a kijáratnál volt.Az emberek között szlalomozva gyorsabbra vettem a tempót...de már késő volt.A lányt a szemem előtt csapta el egy busz.Teste a levegőbe emelkedett.Kiértem a kórház elé.Tőlem tíz méterre,a földön feküdt,odaszaladtam és letérdeltem mellé.Mellkasából egy hatalmas üvegszilánk állt ki,körülötte szivárgott a vér.Bizonyára átszúrta a tüdejét,láttam,hogy nem kap levegőt.Óvatosan az ölembe vettem és amilyen gyorsan csak tudtam,bevittem.Rögtön kikapták a karjaim közül.

Mindenem elgyengült és mardosott a fájdalom.Valami számomra megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába,amitől a földre rogytam.Csak térdeltem égő,hasogató fájdalommal a szívemben és néztem,ahogy az életem egyre távolabb kerül tőlem...