Ma kezdtem regényt írni. Elolvasnátok légyszi az előszómat? És véleményeznétek?

Semmiféle vámpírok nem lesznek a könyvemben. Valójában barátnőmmel jött az ötlet, hogy Andersen, A vadhattyúk c. meséjét fogjuk feldolgozni, de már csomó plusz vonulatot raktunk bele. Kicsit inkább gótikus-misztikus stílusban lesz írva, és eddig az előszóm van kész. Légyszi, mondjátok meg, hogy miket javítsak benne! Meg úgy eleve véleményt is mondjatok! Szeretném, ha jó regény lenne belőle.

Előszó

Willow gyorsan szaladt a folyosón, sőt, már szinte rohant. Nem emlékezett, mióta, de a lábai fáradtságából ítélve már jó ideje. De nem állt meg. A levegő úgy jutott be a tüdejébe, mintha egy szivacsfal lenne a szája előtt, és azzal is leginkább csak a port lélegezte be.

Nem emlékezett, hogy valaha is járt ott, ahol most. Titokban szinte már az egész palotát bejárta, még a tiltott részeket is, de erre a folyosóra még csak be sem tette a lábát soha.

A falak sötétek és szürkék voltak, a néhány csilláron pedig, amiben csak pár csonkig égett gyertya állt vastag pókhálót vélt felfedezni. Mintha évtizedek óta senki sem járt volna ott.

A kislány feje zúgott, és hirtelen mélyről, a torkára telepedett por alól teljesen tisztán feltört egy kiáltás. - Anya! – De mivel nem kapott választ, megismételte, ezúttal hangosabban. – Anya!

- Willow? – hallotta valahonnan messziről, és olyan halkan, mintha egy falon szűrődött volna át. De abban a pillanatban megtorpant. Pont, mintha ő is egy falba ütközött volna. Egy láthatatlan, légiesen puha falba, ami mégis sokkal erősebb, mintha kőből, vagy vasból lenne.

- Itt vagyok! – kiáltotta a kislány, és körbefordult, keresvén a hang forrását.

- Vigyázz! Menekülj! – hallotta, de mintha valaki ujjal elmaszatolta volna ezeket a szavakat. Összefolytak, mégis érthetőek voltak. Viszont Willow megijedt tőlük. Nem látta, honnan jönnek, és egy pillanattal ezelőtt még biztos volt benne, hogy elölről, a fal mögül, amibe beleütközött, most viszont mintha minden szegletből, minden apró repedésből kúsztak volna felé különböző időben.

- Anya! – sikította immár teljesen kétségbeesetten. De a hangok továbbra is csak kúsztak felé egyre többen és többen, amit végül a kislány nem bírt tovább. A kezével védekezően belecsapott a levegőbe, mintha ezzel elhessegethetné magától a hangokat, és a hosszú, sötét folyosóról nyíló sokkal keskenyebb falak mellett rohant tovább. Közben megállás nélkül sikítozott az anyja után, és a szemét be is csukta. Mintha így mindent kizárhatna maga körül.

De hirtelen mintha ollóval vágták volna el a hangokat, és Willow a szemhéján keresztül is érezte, hogy világosabb lett. A lépéseinek a zaja is elült, mintha egy teljesen másik időbe és térbe került volna. De a szemét akkor is csak lassan, óvakodva nyitotta ki, de amikor újra tökéletesen látott szüksége volt egy percre, hogy fölfogja, hol is van.

Egy hatalmas terem küszöbénél állt, ahol semmi napsugár nem világított be. Szürke volt minden, mégis úgy érezte, mintha nappal lenne. Sőt, tudta, biztos volt benne, hogy nem éjszaka van. Hanem délután. Pontosan napnyugta előtt.

Ahogy esetlenül előre lépett rádöbbent, hogy fél. A terem óriási volt, akkora, amekkorát még sosem látott. Biztosan nem a saját palotájukban volt, hiszen ott nem lehet egy ekkora bálterem anélkül, hogy tudnának róla.

- Anya? – szólalt meg halkan és bizonytalanul, az óriási falak pedig visszaverték a hangját. Pont, mint az előbb, gondolta. Az előbbiek is visszhangok voltak. Egy másik világ visszhangjai, amit ő nem érhet el, mégis valaki meg akarja védeni valamitől. Vagy valakitől.

Megpróbált nem figyelni erre, és továbbmenni. Viszont néhány lépés után újra megtorpant, amikor az egyik oszlop mellett egy nőt látott meg. Karcsú, gyönyörű alakú válla szabadon volt tengerzöld ruhája alól, és világosvörös hajába egy fehér rózsa volt tűzve. Willow egyetlen embert ismert, akinek ilyen színű a haja, és a fehér rózsáról azonnal tudta, hogy az anyja áll ott. Az volt a kedvenc virága.

- Anya! – kiáltott fel a megkönnyebbüléstől, és futni kezdett a nő felé.

- Willow! – hallotta a bársonyosan csengő hangot, de ettől hirtelen újra földbe gyökerezett a lába. Az a hang nem az anyjáé volt. Hasonlított rá, mégis teljesen más volt. – Ne félj tőlem, angyalom!

A kislány viszont ekkor már reszkető térdekkel állt ott, a bálterem közepén, és nézte, ahogy a nő lassan felé fordul az oszlop mögül. De ez jobban megijesztette mindennél.

Világosvörös haja lassan változott át, először a tincsek végénél, majd egyre jobban sötétbarna színűre. Jóval hosszabb lett, a háta közepéig ért, és szinte művészien gyönyörű volt a beletűzött fehér rózsával. Viszont amikor a nő teljesen a lány felé fordult az arca már egyáltalán nem az anyjáé volt. Egy teljesen idegen, de csodaszép arcot látott maga előtt, és egy olyan nőt, akivel azelőtt még sosem találkozott.

- Te nem az anyám vagy! – rebegte a kislány elhaló hangon.

- Ó, hát persze hogy nem. De én nagyon szeretlek téged, kicsi Willow.

- Az anyámat akarom! – mondta a kislány halkan. – Maga tűnjön el innen!

- Ó, gyermekem, ha tudnád, hogy az anyád miket tett most örülnél, hogy ő nincs itt.

- Nem tudom, miről beszél! Hagyjon békén!

- Jaj, kicsi Willow. Milyen buta vagy! Ezt nem szeretem. Az anyád már nincs itt. És nem is lesz. Soha.

A kislány nem válaszolt semmit, csak csendben sírt tovább. A nő lassan közelebb ment hozzá, és leguggolt, hogy a szeme egy magasságban legyen Willow-éval.

- Az anyukád már nincs többé. – ismételte. – Jobb, ha elfogadod. Hiszen úgysem tehetsz mást. Ezen már nem tudsz változtatni.