Normális ez? (lent)

Már egész kicsi korom óta ha meglátok egy képet, meghallok egy dallamot, meglátok egy embert, vagy elmesélnek valamit... mindig ezernyi dolgot érzek.

Két kifejezési módom van. az írás és a zongorázás. Az írással a gondolataimat adom ki magamból, a zongora viszont más tészta.

Ha valami nagy hatással van rám, leülök a zongorához, és az ujjaim egyszerűen mindig olyan dallamokra állnak rá, amik tökéletesen kifejezik az érzéseimet. Akkor néha olyan gyönyörű dalokat tudok játszani, hogy néha anyukám is odajön mellém, hallgat, és nem egyszer látom, hogy könnyezik. Ezeket azonban, sajnos még a leggyönyörűbbeket sem, amit nagyon sajnálok, képtelen vagyok még egyszer lejátszani. Általában felveszem őket a telefonomra, hogy meglegyenek, de mindenki azt mondja, hogy csak letöltöttem a netről, meg ilyesmi, mert amikor megkérnek, hogy zongorázzak nekik sose tudok semmi elfogadhatót játszani. Nem tanulok zongorázni, anyukám viszont folyton hajtogatja, hogy kéne, régebben próbálkoztunk is, de egy kottából én nem tudok olyan dallamot játszani, ami szépnek lenne nevezhető.

Csak azt sajnálom, hogy általában az ilyen érzések a suliban jönnek, amikor meg nem vagyok hangszer-közelben, otthon meg mindig mondja anyukám, amikor gyorsan szaladnék a zongorához, hogy előbb el kell végeznem mindent, amit kell, és mire odajutok, hogy játszhatnék, el is múlik minden varázs, és megint nem lesz belőle semmi.

Szerintetek ez normális? Pontosabban gondolom, sokan vannak így ezzel, de szerintetek mit tehetnék, hogy gyakrabban tudjak olyan szép dalokat játszani?