Milyen meglátásaid vannak a versemről?

A hoplita áll, hűsége mozdíthatatlan szikla,

A karja erős, mint a városok falai,

A szíve pedig tiszta, mint a napfény reggeli sugarai.

Szemei a messzeségbe néznek,

Bennük a hősi erények partot nem érő óceánja,

Míg a világ hajnalra ébred,

Ő már a dicsőség útját járja.

A csatamezőn, hol por és vér kavarog,

Két alak küzd, csillogó bronzot öltve,

Kezükben dárdák, hegyük villan a napfényben,

Mint a dörgő villám, mely átszántja a sötét eget.

A föld dübörög alattuk, mint a tomboló tenger,

Amely számtalan lelket elnyel,

Izmaik minden mozdulata kemény, feszes

A lábuk sziklaként nyomja a talajt,

A dárdák csillanása az ég felé szalad.

Lendítik, forgatják, hárítják –

Az érc hegye repül, húsra éhesen

Erős karjaik, mint a megfeszülő íjak,

A küzdelem vad táncában a bőrükön vér csillan.

A harc szünet nélkül forog,

A dárdák zúgva csapódnak a levegőben,

Szemüket marja a veríték,

A hevült bőr tapad a hideg bronzhoz.

Testük, mint az ősi templomok jól faragott márvány oszlopa,

Kecses, de szilárd, a legkeményebb csapásokat is állja.

A dárdák hasadnak, amint egymásnak ütköznek,

A férfiak lábai remegnek, de nem roskadnak,

Kardok hagyják most el hüvelyeiket,

És mik eddig pihentek, új erőt adnak.

A vágások gyorsak

Egy ütés a pajzsot összezúzza,

A másik vágás a levegőt hasítja,

A fém hangja, mint a vihar szava,

De a küzdelmet semelyikük fel nem adja.

A felek egymásnak rontanak, szívek lángolnak,

A vas hideg, de a levegő forr,

Léptek morajlanak a vértől ázott homokban.

Az egyik harcos már a földön, térdre kényszerül,

A másik pengéjét magasra emelve,

A szemeiben győzelem ragyog,

Ám a csata még nem enyhül.

Késlekednek, fáradtak, de még küzdenek,

A győztes kardja lesújt,

A másik felemeli az övét, és feláll,

A pajzsot levetve, csak a penge zúg.

A férfiak lábai és karjai összefonódnak,

Az izmok megfeszülnek,

Mint az oroszlán, mely űzött vadra veti magát.

Az utolsó csapás, a halálos vágás,

És a földre rogyott harcos már nem küzd tovább.

A vér, mint forró könnycsepp, csorog a vasról.

A győztes verejtéktől csillogó testén megpihen a nap arany sugara,

A nőben, aki eddig figyelt, most vágy lobban,

A csatazaj, a harc hevessége,

Mind eltűnnek, ahogy a győzteshez közelít.

A fémek csillogása elhalványul,

Amint ragyogó tekintetét felemeli.

Lassan nyúl, mozdulatai finomak,

A páncélt megoldja, leemeli,

Vele a harcok terhét is, mely lelkén nehezedik,

És a harcos testét immár semmi nem fedi,

Erőt sugároz, régi küzdelmeket hirdetnek hegei.

A páncél, ami megvédte őt az ellenség szikár csapásaitól,

Nem áll ellen a nő puha érintéseinek.

Izzó keze alatt az óvó réteg eltűnik,

Lággyá lett immár a harcos teste,

Mint a szilárd bronz, amit nyaldos a tűz nyelve.

A férfi, ki sosem ismert vereséget,

Most először ízleli meg, hogy alulmarad,

A nő gyengéd karja, mely nem is ütött,

Mégis megtörte őt, legyőzte a vasat.

A leggyengébb kar roppantotta meg erejét,

Számtalanszor nézett már szembe Árész haragjával,

Félelem sosem ingatta meg,

S most Aphrodité hatalma előtt térdepelt le.

A nő most a saját ruháját is lassan, szelíden leveszi,

Göndör hajtincseket simít a homlokáról,

És a teste immár szabad, mint a levél mögül előbújó gyümölcs.

Mellén a bőr finom, és feszes,

Kecses karjai, lábai, mint a simogató, lágy szellő,

Testét a férfi puha tapintása követi,

Az öle éjsötét fekete, mint a termékeny föld

A női erő lakozik benne, a természet rejtett, áldott zuga.

Ők ketten egyformán tökéletesek,

A harcos ereje és a nő lágy vonala

Míg a férfi kemény, mint a kő,

A nő, mint egy gyengéd folyó, körülöleli és elnyeli őt,

A férfi erő pedig elporlad,

Mint a szikla is, amit a patak vize simogat.

És bár a csatában ő számtalan győzelmet aratott,

Most legyőzve a legnagyobbat éli meg,

Mert a nő karjaiban,

A vereség nem fájdalom, hanem beteljesedés,

Amiben ő, ki sosem engedett,

Most átadott mindent.