Milyen a versem?

Köszönöm Nektek! És ezek milyenek? (Szintén saját.)

Sorsom

Oly gyorsan eltelik az életem, mintha

Minden apró rezzenés a halálba hívna,

Mintha azért lenne ennyi kegyetlenség

Hogy az emberi létet sohase szeressék,

S ne fájjon nagyon, mikor valaki távozik

Mert az ember nem véletlenül álmodik,

A feketeségbe csalogat a sok csalódás,

Mikor rájövök, hogy lehetnék valaki más;

Egy, akinek hatalom egy lehetőség arra,

Hogy az igazságot egyszer megmutassa.

Oly gyorsan eltelik az életem, mintha

Elfogyna a sorsom besárgult papírja,

Csakhogy a sötétségbe száműzzenek

S örökre a távoli messziségbe tűnjek,

Oly hamar elfogy mindenkiből az élet

Hogy a boldogság csak üres ígéret.

Oly gyorsan eltelik az életem, mintha

Én lennék a világ legnagyobb kínja,

Folyton kerülget engemet a veszély,

Tudván, hogy nincsen második esély,

A lét pedig lebénít, majd megbetegít,

Végül az öl meg, ami sohasem veszít.

Oly gyorsan eltelik az életem, mintha

Elfogyna a sors-szerző tollából a tinta,

S úgy távozom el, mint egy ismeretlen;

Nem tudni miből, és hogy hova lettem.

Ameddig...

Van, aki a talaj legmélyén él

Tudásával mégis az égig ér,

Hiszen az ember képessége

Nem más;

Mint a bölcsessége ékessége,

S a műveltség anyja a tudás

Az erősség mércéje a bukás,

A megértés a szeretet forrása,

A tétlenség az idő rohanása,

Míg az élet a halál ellensége

Addig a jónak rossz az ellentéte,

S amit az emberek hazudnak,

Abból az okosabbak tanulnak.

Ha a világ összeomlani látszik

Abból szebbnél szebb világ válik,

Ha netán a szeretet viszonzatlan

Olykor csak a szó kimondatlan.

Míg tanult és a tudatlan vitatkozik

Addig a tehetséges kibontakozik,

Ameddig harag van sok szívben;

Addig a világban béke sincsen,

S ha nincs béke, sem szeretet

Addig a világ otthon nem lehet,

Csak egy hely, egy nagy katlan

Körötte végtelen magasság van

A lét pedig elvész a hallgatagban

Mely oly örök, hogy halhatatlan.