Mi lehetett a munkásság "réteg"-zenéje egy-két évszázada a magyarok körében?

A XIX. század végétől elszaporodtak hazánkban ez egyletek, vidéken főleg a gazdakörök, de az iparosoknak külön társaságuk volt, főleg dalárdák, színjátszó csoportok és egyéb művelődési társaságok.

Ezek egyrészt vallásos, de külön katolikus és református jellegűek voltak, másrészt polgári közösségek, de külföldön már ekkor a baloldali mozgalmak hatására szocialista, vagy munkás, parasztmozgalmi egyletek lettek és erős szocialista agitáció eszközéül szolgáltak.

Nálunk inkább csak a XX. század elejétől jelennek ezek meg markánsan, főleg a főváros munkáskörzeteiben, de tagságuk komoly bővülése csak a világháború után jelentkezik, vele a munkásmozgalmi dalok, amikből rengeteg van a neten, csakhogy nehéz szétválogatni a koraiakat a későbbiektől, mert általában ömlesztve van, de tessék:

[link]

vagy egy másik:

[link]

de sajnos ez is időrendben meglehetősen kevert, de lényegileg hasonló jellegűek.

Természetesen a munkásság sem utasította el a népszerű aktuális zenét, a sanzonokat, vagy a simmi, charleston, vagy a ragtime, vagy ami éppen divatban volt uralkodó jelleggel, ezekre a stílusokra mindig születtek magyar slágerek is, némelyik világhírre is szert tett.

Az operettet is mindenki látogatta, de még azok is fújták a dalokat, akik csak másoktól hallották.

A 30-as évektől próbálták ezeket a köröket valamennyire politikai ellenőrzés alá vonni, több, kevesebb sikerrel, de az egyleti élet igen kiterjedt maradt továbbra is, ahol a zenélés, amely minden stílusra kiterjedt, például citerazenekar, vagy fúvós, vonós zenekar, illetve a dalárdák népszerűsége is töretlen maradt.

Még a háború után is volt ennek komoly jelentősége, ám a rádió, majd sokkal később a TV terjedése véget vetett ennek a nagy mértékű egyesületi életnek.

A munkásság körében a mozgalmi dalok bírtak nagy népszerűséggel, talán rákereshetsz, ha nagyon érdekel.

Kirándulások, evezős túrák alkalmával is összeverődtek énekkarokba, ezt minden kormány, politikai hatalom engedélyezte, viszont erőteljes érzelmi ráhatást lehetett vele kelteni, ezért volt ennek ilyen nagy mértéke és népszerűsége, így szinte minden munkáskörben létrehoztak énekkart, dalárdát.

Fél évszázada-60-as évek vége- már annyira elterjedt a tömegmédia, hogy nem különült el a különböző zenei műfajok tábora társadalmi osztályok szerint.

a 10-es években a rádió elterjedéséig még erősen élt a hagyományos népzene a parasztság körében. Ezt viszont úgy kell elképzelni, hogy nem csak régiónként, de falvakként is nemzetiség függő volt a dalkincs. Pl.a mai Soroksáron, amim ma Bp. része, a 40-es években alig lehetett magyar szót hallani az utcákon, annyira sváb falu volt.

Mind emellett nagyon népszerűek voltak a különböző népies műdalok, magyar nóták, operett áriák. Ezeket játszották bálokon, mulatságokon a népdalok mellett.

A dalárdák elsősorban a kispolgári rétegtől felfelé voltak jellemzőek, egyszerű cselédek, napszámosok nem jártak ilyen helyekre.

A proletárok a szegény parasztságból kerültek ki zömében, később a tsz-esítés hatására a módosabb parasztok is bekényszerültek a gyárakba. A zenei ízlés változása inkább a rádió elterjedésének köszönhető. Kodály a népzene egyik legnagyobb ellenségének tartotta a rádión terjedő jazz zenét. Az akkori emberek ízlése még nem szakadt el annyira a népzenétől, mert a népies műdalok, nóták még a 80-as években is nagyon népszerűek voltak, sőt, aktív nótaszerzők működtek még a 90-es években is.

A könnyűzene műfaja, és maga a kifejezés is, az 1830-as években alakult ki, a szórakoztató zene szinonimájaként, főleg a párizsi mulatókban és kabarékban alakult ki. A magyar könnyűzene a 19. század derekán jött létre. Forrásai a nyugati, elsősorban német, francia, olasz dalok voltak, de merített az operettből, a lokálok, revüszínpadok, kabarék kupléiből és – nem kis részben – az új média, a dalok nélkül elképzelhetetlen romantikus hangosfilmek melódiáiból. Elterjedését a rádió és a filmek segítették, első nagy sztárjai is a filmekből kerültek ki: Karády Katalin, Jávor Pál, Gózon Gyula, Tolnay Klári. A filmdalok hatalmas sikereket arattak, sokszor a film sikerességében is döntő szerepet játszottak („Ez volt a vesztem”, „Hallod-e Rozika te…”, „Egy csók és más semmi”, „Köszönöm, hogy imádott”, „Pá, kis aranyom…”, „Meseautóban”). Sok színész a kabarékban aratta sikereit, az ő dalaikat gyakran a rádió népszerűsítette, és megjelent a hanglemez is.

A második világháború után az ún. tánczene vette át a könnyűzene szerepét: Ákos Stefi, Breitner János, Géczy Dorottya, Hollós Ilona, Kazal László, Zsolnai Hédi és mások arattak országos sikereket, a rádióból a Szív küldi szívesen című dalküldő és kívánságműsorban az ő dalaikat kérték. A „szocialista” filmek is ontották a slágereket („Egy boldog nyár Budapesten”, „2x2 néha 5”, „Egy Duna-parti csónakházban” stb.). Az ötvenes évek elején a mozgalmi dalokra és a szovjet hatásra létrejött, csasztuskákra emlékeztető dalok is megjelentek a rádióban, filmekben („Mint a szélvész száll a gépünk”). Az ötvenes évek elején ideológiai viták folytak a sajtóban a slágerekről, az amerikai dzsessz és blues, illetve előadóik nemkívánatosak voltak, elítélő cikkek jelentek meg, ha egyáltalán megemlítették őket („ritmusorgia”, „kakofónia”, „erotikus, idiotisztikus szövegek”). Nyugati lemezek elsősorban külföldet járó sportolók révén kerültek be az országba – illegálisan.

Az 1960-as években jelentek meg a tánczene új szerzői és énekesei: Mikes Éva, Németh Lehel, Kovács Erzsi, Koós János, Korda György, Sárosi Katalin, Vámosi János, Toldy Mária, Záray Márta. Néhány előadó külföldi számok előadásával is próbálkozott, de a korabeli kultúrpolitika csak az olasz–francia, esetleg német slágereket engedélyezte. Külföldi énekesek is kezdtek vendégszerepelni Magyarországon: Vico Torriani, Yves Montand. A táncdalok iránti érdeklődést a Magyar Rádió naponta sugárzott tánczenei műsorokkal, a Magyar Televízió pedig Táncdalfesztiválok sorozatával igyekezett kielégíteni. A rendezvényeket egy későbbi elemző írás „össznépi giccsparádénak” nevezi. A minta az egyébként is preferált olasz tánczene hasonló seregszemléje, a San Remó-i dalfesztivál volt. Az első Táncdalfesztivált 1966-ban rendezték meg. A rendezvény országos közfigyelem jegyében zajlott, de az Illés-együttes, a hazai „beat” reprezentánsa, hatalmas botrányt keltett a „Még fáj minden csók” című számmal, és szintén óriási port kavart a verseny győztese, Kovács Kati a beat-korszak egyik emblematikus énekesnője „Nem leszek a játékszered” című dalával, aki már az előző évi Ki mit tud?ot is megnyerte. A fesztiválok új, fiatal táncdalénekeseket hoztak a felszínre: Ambrus Kyri, Fenyvesi Gabi, Harangozó Teri, Kovács József, Mary Zsuzsi, Poór Péter stb.

Wikipédia, rá lehet keresni. A városokban a "cigányzene", a kuplék, sanzonok stb rendkívül népszerűek voltak az alsóbb rétegekben is. A rádió elterjedésével ez a kultúra vidéken is terjedt. A tv meg mindent vitt. A tv érkezése kb a jucsub hatásával mérhető össze, bár még attól is durvább volt. Most egy sima spotifí előfizetéssel a világ majdnem minden zenéjét megkapod minimális áron.

Nem valószínű,hogy olyan hatalmas mennyiségű népdalkincs veszett a feledés homályába a technika hiányában.

A teljesség igénye nélkül:

A magyar népdal jelenleg ismert legősibb típusa az ereszkedő dallamvonalú népdal. Ilyen kevés maradt fenn, mint pl. a "Szivárvány havasán", de erre a dallamra született más szöveg is. Valószínű, hogy rögzítés előtti időszakokban is így működtek a dalok, néha változtattak egy kicsit a dallamon, variálták, de az alap jellemzők nem változtak.

A legősibb dallamok egyébként a kántálások, amik különböző pogány ritusok maradványai, legarchaikusabban a gyermedalainkban maradtak fenn. Ilyenek a regölések, az olyan gyerekdalok, amikben a táltos dobra, a szitára utaló szöveg van, a fordított felsorolást tartalmazó szövegek, mint a szitapéntek, szerelem csütörtök, dobszerda, stb.

A Kodályék által összegyüjtött népdalkincs nagy része a középkori világi zene nyomait is hordozza magán. A Magyar Népzene Tára elég vaskos gyüjtemény:) de sok a variáns, a régi alapokra épülő forma, és valószínűleg a legtetszetősebbek, legjobb "slágerek" maradtak meg a népi hagyományban. Tehát nem valószínű, hogy egy népesség, régió lakosságának kiveszése nélkül különösebben értékes dallamok elvesztek volna.

Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy a zene szerzés, mint megélhetést jelentő hivatás, csak egész későn jelent meg. Mozart volt az első, aki mecénás nélkül, szabadúszóként próbált megélni a zeneszerzésből.

Az egyszerű népzenészek nem valószínű, hogy termékeny szerzők lettek volna a 19.század végéig. Dolgoztam vendéglátásban, a helyzet az, hogy egy kb. 150 darabos repertoárral simán végig lehet csinálni egy szilveszteri bulit, egy 250-essel bármilyen lagzit. Annak idején, amikor még citerával és furulyával zenélték a lakodalmakat olyan vidéken, ahol az emberek zöme csak nagyon ritkán lépett túl a falu határán, valószínűleg ennek a repertoárnak a töredéke elegendő volt a zenei élethez.

A zene és ének fejlődését a keresztény liturgiák tették lehetővé, amelyek adtak egy viszonylag egységes alapot, a különféle zsoltárok, kórus és orgonaművek egész Európában elterjedtek voltak. A reneszánsz megjelenésével itt is megfigyelhető egyfajta szabadság, majd a barokk kitermeli a zseniális zeneszerzőket, akik rányomják a bélyegüket a további irányvonalra. A szekularizáció hozza el a további nagyarányú bővülést, bár természetesen a reformáció által is kettéválik az egyházi zene.

Hazánkban közismert a már említett regösök szerepe, amely műfaj a honfoglalás korától évszázadokig alig változik, közismert például a költő, zeneszerző, előadó Ilosvay - Summáját írom Eger váráról - dallama és szövegrészletei.

A hozzá hasonló vándorénekesek, zenészek azon kívül, hogy híreket is továbbítottak, meghonosítottak egyfajta zenei stílust és bizonyára hatással volt rájuk annak a régiónak a dallam és ritmusvilága, ahol éppen jártak, de azért tájegységenként meglehetősen eltérő lehetett, ismerjük például a Kalotaszegi táncok dallamvilágát, vagy máshol a szerbes, szlovákos változatokat.

A nemesi, főúri világ táncai, mint a menüett, palotás, francia négyes, stb ellenében a népi hangszerek síppal, dobbal, nádihegedűvel és bizonyára furulyával, citerával is kísért egyszerűbb dallamvilága mindenhol megfigyelhető.

Eleink muzikalitására jellemző, hogy még a katonai hadmozdulatokat is meglehetősen bonyolult kürtjelek, vagy ritmusos dobjelzések irányítják.

A középkor végén a létrejövő egyházi iskolák hatására, ahol alsó és felső szintű papi, egyházi személyek képzése történt, beleértve a káplánokat is, akik zenei képzést is kaptak, létrejön egy zenei színvonal a közösségekben és ez a motorja ekkor a zenei élet fejlődésének, mindenhol megindul ugyanis a kórusok szervezése.

A zenei effektusok drasztikus bővülését elősegítette a ma már jelentőségét erősen elvesztett balett, amelynek képi világa változatos fordulatokban bővelkedett, amelyet zenei motívumokkal is kísérni kellett, akárcsak a mai technika által megjelenített mozgófilm és a filmzene viszonyában érhetünk tetten.

A polgárosodás következtében fejlődik ki lényegében az egyházi és a mindig jelen lévő népzenéből az összes többi műfaj, új dallam és ritmusvilágokat létrehozva, hiszen változik a világ és mi változunk vele.