József Attila életének idejében voltak olyan fejlett mentális szinten az akkori gyári munkások hogy tudják hogy milyen értéket képviselnek a szellemi munkák?

Szellemi munka a bérszámfejtés, a projektirányítás, olyan tevékenységek amik nem igényelnek fiziki erőkifejtést, de az illető ettől még feladatot lát el fizetésért. Lehet szellemi munka a "versírás" ha azt megrendelésre készíti valaki, esetleg felkérésre, de amúgy eszébe nem jutott volna abban témakörben megszólalni.

De a költészet nem "munka" ember! Az egy kifejeződési forma, a gondolatok és érzések megnyilvánulása versben vagy miegymásban. Akkor is leírná azt a verset, ha soha senki nem fizetne érte semmit. Nem feladat. Jelentkezett már nálad burkoló azzal, hogy kicsempézi neked a fűrdőszobát mert nem bírja nézni ezt a csempét? És ja, ja, a parasztok meg a gyári munkások is érzékenyek lehettek a művészetre mivel ez nincs összefüggésben azzal, hogy ki milyen munkát végez. Valószínűleg ahogy most is, akkor is volt akit érdekelt, értékelni is tudta, és olyan is akit hidegen hagyott a téma.

Fejlett mentális szinten? Szerintem helyre kellene raknod még néhány fogalmat.

Kivételesen egyetértek Mirőlszóllal, mert általában eltérő a véleményünk, főleg vallási kérdésekben volt vitánk.

A szellemi munkát becsülték akkoriban és viszonylag meg is fizették, az iskolázott emberek nagy megbecsülésnek, tekintélynek örvendtek.

A Doktor úr, a Mérnök úr, a Tanító úr nagybetűs Úr volt, de kifejezetten a művészetekre is volt igény, persze a megfelelő szinten.

Még a félig analfabéták is járattak Kalendáriumot, a szocialista körök kihasználták a dalárdákban, festőiskolákban és általában a kultúrában, a művelődésben, a szórakozásban rejlő lehetőségeket, a munkásoknak szervezett kultúrprogramokban megjelentek a propagandájukkal, sőt, maguk is szerveztek hasonlót.

Az átlagiskolázottság alacsony volt, de ettől függetlenül komoly igény volt a versekre, balladákra.

A parasztemberek inkább csak télen értek rá ilyesmire, a mezőgazdasági munka tavasztól őszig erősen lekötötte őket, de telente jobban ráértek, ilyenkor a program része volt.

Az írók, költők nemigen tudtak a művészetükből megélni, a könyvkiadás kétféle síkon mozgott, egyrészt a komolyabb, de kis példányszámú drága kiadások, másrészt a sokkal nagyobb példányú, a tömegeknek szóló krajcáros, vagyis olcsó könyvek, amik annyira olcsók voltak, hogy alig hoztak bevételt.

Még a legnagyobb, már korukban is elismert irodalmárok is dolgoztak, újságírók voltak, vagy színházban, múzeumban vállaltak állást, esetleg tanítottak, mindaddig, amíg elég szerzői jogot nem gyűjtöttek, amiből több helyről is cseppent, csurrant a pénz.

Személyesen nemigen találkoztak, vagy csak ritkán az írók, költők a munkásokkal, parasztokkal, akik ritkán jártak kávéházakba, kivéve talán József Attilát, aki gyakran eljárt önképző körökbe, főleg szocialista időszakában, ő például mindig nagyon népszerű volt a témája miatt az egyszerű nép között.

Sajnos igazi színház csak kevés helyen volt, de gomba módra szaporodtak a nagyobb lakókörzetekben az amatőr színtársulatok, meglehetősen vegyes színvonalon, de mindig nagy érdeklődés övezte őket.

Összességében elmondhatjuk, hogy a valódi kultúrára sokkal nagyobb volt az igény, mint manapság, hiszen ma a kulturális szokásaink rengeteg fajta más jellegű szórakozással telnek meg, például az internet, vagy egyáltalán a komputer adta lehetőségek meglehetősen nagy szeletet lefednek és nem jut elég idő és kívánság az irodalomra.

A középiskolában például tantárgy volt az antik világ kultúrája, vagy a latin nyelv, vagy a stilisztika, ami mostanra nem fér bele általában a keretbe.

Kivéve ahol speciálisan főtantárgy a művészettörténet, a filozófia, vagy maga az irodalom és története, meg a humán tárgyak.

Nagyon sok minden keveredik, ezt teszi lehetővé a téves elképzeléseket.

Nincs olyan, hogy a „gyári munkások” ilyen olyan mentális, vagy bármilyen szinten. Akkor is, ma is, nagyon sokféle volt/van. Akkor is, most is, egyesek közülük képtelenek voltak elképzelni a megszokottól más tevékenységet, ebből következően munkának azt tartják, amit ők csinálnak. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen azt kellene elképzelniük, amit soha nem tapasztaltak. Úgy pedig nem megy.

Olyan sincs. hogy az emberek egyféleképpen látják a környezetüket. Van, aki sehogy se látja, nem is érti, más pedig meglehetősen pontosan átlátja.

A versírás szerepe akkor más volt, mint ma, a közmegítélése is más, mint ma. Ezért nem is gondolhat senki ugyanúgy erre. Akkor a versnek volt tekintélye, ma nincs (a legtöbb ember számára). Azon túl, sokféle költő van. A többség tudta, honnan származott József Attila, és magáénak tudta, ez meghatározóbb volt, mint hogy „miből él”. Egyébként jobbára rokonai, barátai támogatásából („Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset”).

Az pedig egyenesen elképesztő, miféle nézetek vanna ma a munka fogalmáról. Arról is, miben mennyire lehet elfáradni (a szervezet bezzeg tudja, hogy a munkában – és mennyire). A munkát a fizetéssel azonosítani – ez már annyira mély szint, hogy szavakat sem találok rá. Az azonban biztos, hogy se akkor, se ma nem nagyon akadt gyári munkás, aki ezt gondolta volna.

József Attila korában egyszerűen nagyon más volt a szemlélet, a gondolkodásmód, a fejlettség, a lehetőségek, ezért nagyon észnél kell lenni, mikor ilyen összevetést akarunk tenni. Így például egy „melósnak” akkor nem nagyon jutott eszébe azon elmélkedni, hogy ki és miképpen, meg főleg mennyit fizetett egy versért. Akkoriban vagy érdekelte őket vagy nem, vagy eljutott hozzájuk, vagy nem. Elolvasták, megértették (József Attilát igen), és bólintottak. Ennyi. Ma néhányaknak csak az jut egy vers láttán eszükbe, mennyit fizethetnek érte. Nemcsak a „melósok” közül. Számomra ez azt jelenti, a kultúrának akkor több becsülete volt.

"Munkának nevezzük az ember (és/vagy gép) által energia (erőfeszítés) kifejtése révén hasznos, rendszerint ellenszolgáltatásért elvégzett különböző tartalmú tevékenységeket. A munka célirányos tevékenység: valaminek a létrehozására, átalakítására, megváltoztatására szolgál azért, hogy a keletkező javakat az ember vagy más haszonélvező használni, hasznosítani, elfogyasztani tudja."

[link]

Szóval amikor azt írtam munka az, amit leginkább fizetésért, vagy valamilyen ellenszolgáltatásért, ritkábban szívességből vagy ingyen (de annak kérésére akinek szüksége van rá) tesszük, akkor én konkrétan a "munkára" és nem általánosságban a "munkavégzésre" gondoltam. És ilyen értelemben a versírás nem munka. Akkor sem ha szellemileg megterhelő, vagy fizikailag fárasztó, vagy mindkettő vagy rosszabb. Szerkeszteni egy verseskötetet, kiadni és értékesíteni az munka. A versírás nem ilyen.

Van egy utca a környéken, ahova az egyik ház elé, közterületre, valaki tulipánokat ültetett és azokat gondozza. Mert szerinte szép, és szeretné ha mások is részesülnének ebből a sok szépből. Biztos vannak akiknek ez természetes, hogy ott van. Egyébként lehetne ahogy máshol van, fű és sár. Végülis ki kérte, hogy ott ásson, ültessen, öntözze, gazolja, nevelgesse? Vannak akik jobban örülnének ha le lenne betonozva (egyel több parkolóhely a környéken), és olyanok is vannak, akik naponta megcsodálják és örülnek neki, hogy vannak még ilyen emberek, akik szeretik a szépet. Én csak ritkán gurulok arra, azt se tudom ki az, de halál hálás vagyok neki érte. Szerinted illene bedobnom neki pár forintot ha arra járok? :) Vagy nem tudom mi a helyes eljárás, hogyan lehetne ezt megfelelően értékelni. Fényképezzem le, töltsem fel és ha sokaknak tetszik akkor hozzak létre szépérzék-adót és osszak neki a befolyt ősszegből évente? Attól függően mennyien és milyen gyakorisággal sétálnak arra, esetleg ha valaki megáll és sokáig nézi, akkor nagyobb szorzót is alkalmazhatok? Hát hogy megy ez a mai világban?

Azt hiszem kezdelek érteni. A te problémád - feltehetően - az, hogy a közösségi életről, az együttműködésről mások a fogalmaid. Valószínű, hogy ennek az az oka, hogy nem igazán látod a célját. Pedig a kulcs ebben van.

A tulipánokról elég, ha csodálod. Aki odatette, nem tart igény semmire. Belsőből fakad neki, hogy így viselkedjék. Tenni akkor tehetsz, ha valami rendkívüli történik. Például, ha lopják, tönkreteszik, beszántják. Mert vannak ilyenek is. Ha akkor rájuk szólsz, mert éppen te tudod megakadályozni, akkor megtetted azt a legtöbbet, amit megtehettél.

Az a dolog arról szól, hogy az emberek igényszintje rendkívül eltérő. És ha sokan vannak, akiknek nagyon alacsony, az közönségesen abban nyilvánul meg, hogy az emberi környezet (mind a természeti, mind a mesterséges, mind a kapcsolati) silány. És abban sokan rosszul érzik magukat. Ez az a motiváció, ami ellenszolgáltatás nélküli cselekvésre sarkallja őket.

Profánul fogalmazva, amit sokan nem fognak megérteni. Mindenki bármit csinál is. Érdek fűzi hozzá, az motiválja. Ám az érdek sokféle, van olyan is, amit sokan csak úgy képesek elképzelni, hogy az nem az illető érdeke. Na amikor valaki megérti, hogy ez nem így van és miért nem, akkor kezd sok látszólag értelmetlen cselekvést is megérteni. És azt is, miért nem érdemes a munkát úgy felfogni, hogy az, amiért ellenszolgáltatás jár.

Már hogy azt gondolod nem látom a közösségi élet célját? Ezt miből szűrted le?

Azt mondom nem minden termék és nem mindent kell beárazni.

A védelemben lehet igazad, de ez ma szerintem rosszul működik.

Igen, hát én úgy látom munka az aminek érdekében munkavégzés történik, és ameddig a munkavégzésért nem feltétlen jár ellenszolgaltatás, a munkárt minden esetben szokott, máskülönben ajándékozásnak minősűl, avagy rabszolgaságnak.