Folytassam, vagy hagyjam?

Nem rég kezdtem bele első igazán hosszú művembe. Gondoltam pár gondolatot bemásolok ide, visszajelzésként hisz rajtam kívűl még senki sem olvasta.

(A történet fantasy, kitaláció!!!)

"Ennyire észrevehetetlen lennék, vagy épp a kisugárzásom a gondolkodásmódom a világszemléletem különbözne tőlük? Olyan zárt társadalomban élünk az elnyomás falaival küzdünk meg minden egyes nap, majd mire leszáll az éj az „újkor hősei” leteszik fegyvereik, hogy másnap legyen elegendő erejük ismét mordályt fogni, szembeszállni a sok emberi hulladékkal. Egy örök körforgás, aminek sosem lesz vége, mert mindig lesz egy olyan egyén ki pisztolyt ragadva szál szembe a futószalagról legördülő egyéniségétől megfosztott, állatként kezelt testekkel. És miért is így fogalmaztam, hogy test? Mostani társadalmunkban elő emberek nagy része a politika állttal testre szabott karakter. A divat a zene a szórakozás az élet stílus, mind a felső vezetők állttal meghatározott keretek közt folynak. De ez titok, addig jó a gazdagnak amíg a szegény buta hiszen: „ Gazdagok a lelki szegények mert övék a mennyek országa”... Birkák vagyunk, akik követik a kolompost még ha a szakadék felé is vezet minket, DE amint feltűnik egy báránynak öltözött farkas a nyájat terelő „kutyák” lecsapnak rá és széttépik, félő nehogy szétugrassza a többi állatot. Ez vagyok én a farkas, ki tudja a rosszat mégis beolvad, mert félti értéktelen életét... Hiába erős a lelkem egyedül nem szállhatok szembe egy tucat pásztor kutyával... Semmikép, ezért csak játszom tovább a birkát és várom a szakadékot."

'Ezernyi kérdés mik hömpölyögnek fejemben egyre jobban elnyomva tiszta elveimet. Farkas vagyok... Mégsem énekelhetek esténként a holdnak, nem sírhatom el fájdalmam a szélnek nem láthatom tükörképem a patak csendesen csordogáló vizében. Ez fog megváltoztatni minket embereket, nem lehetünk önmagunk... A betondzsungelben nem nő más csak betonvirág, és mi azt szedjük. Vissza a természetbe? Milyen természetbe, hisz már azt is elpusztítottuk.... Semmi nem állhat az emberi balgaság útjában, már mi sem. Egy olyan folyamat elindítói voltunk, minek már nem vagyunk urai. Kicsúszott az irányítás, tehetetlenül nézzük saját bolygónk pusztulását. Azonban ebből az átlag ember mit is tud? Amit a felső nagyokosok el mernek mondani, minden nap leültetik a népet a legnagyobb társadalom butító elé és mindenféle marhasággal tömik tele emberek millióinak a fejét..."

"Nem tehetek róla, mióta felbukkant az életemben az a bizonyos valaki, aki csak álmomban látok, sőt! Nem is látok, hiszem nem mondja meg ki csak gyengéden karjaiba fon és szeret. Minden éjjel csókjaival kényeztet, lágy hangon suttog fülembe mézédes szavakat, miket szeretetre éhes szívem telhetetlenül emészt magába. Majd mikor közeledik a reggel, még egy utolsó kegyelem döfést ad románcokra kiéhezett testemnek, végül eltűnik elmém legmélyebb zugába várva újra az éjszaka eljövetelét.'