Egy ilyen ember hogy lehet "lerázni"?

"Gond nélkül" sehogy, csakis akkor, ha esetleg magától jön rá, hogy ez kínos, de az ilyen felismerés erre a típusra egyáltalán nem jellemző. Főleg, mert nem is áll érdekében, sőt elengedhetetlenül szüksége van neki is olyasféle közösségre, amit bennetek látott meg. Nem biztos, hogy érti pontosan, mi az, csak érzi, hogy arra neki is szüksége van.

Van kétféle lehetőség. Az egyik, hogy teljesen váratlanul baromi bunkón elkülditek, hogy nem igaz, hogy nem veszi már észre magát, mennyire gáz és húzzon már el. Ez nem szép dolog, sőt kegyetlen, de a drámai hatás miatt elég hatékony lehet, bár nem mindenkinél.

A másik, hogy körülbelül úgy, ahogy itt higgadtan leírtad, egy beszélgetés formájában szépen elmondod neki ugyanezt. Elmondva, hogy nincs ebben utálat vagy rosszindulat, csak nektek kínos ez az egész, és zavar titeket. Ennél hatásosabb módszer nincs, de ez mint írtad is, szintén lelkiismereti problémákat okozhat, mert szintén fájdalmas az illetőnek. Sőt az a helyzet egyébként, hogy ha esetleg sérült a személyisége (ezt ennyiből nem tudni), akkor ezt a hidegebb elutasítást akár sokkal rosszabbul is élheti meg, mintha egyszerűen el lenne küldve az anyjába.

Úgy gondolom, nem írtad volna ki a kérdést, ha képes lennél ezek közül bármelyiket megtenni.

A harmadik lehetőség, hogy ha ilyen lelkiismeretes vagy, ami jó dolog, megpróbálhatjátok mégis befogadni, még egy kicsit több időt adni neki. Az élet még hozhatja úgy, hogy kiderül, valójában több van benne, mint eddig látszott, és talán mégis be tud majd illeszkedni. Ha nem arra figyeltek, hogy miben különbözik ő, hanem arra, hogy mit adhat hozzá a közösséghez, akkor ez sokkal könnyebben megtörténhet. Most még talán nem látjátok, de ez a tinédzser kor ez egy roppant zavaros időszak, amikor minden olyan nagy jelentőségűnek tűnik, de utólag sokmindent átértékel az ember, de főleg a kapcsolatokat. Sőt megmondom neked, hogy én elég kevés dolgot bántam meg középiskolás koromból, és szerencsére nagyon jól túltettem magam annak az időszaknak az érzelmi nehézségein, de az mind a mai napig bennem van, hogy volt egy-két osztálytársunk, akiket úgy közösségi szinten kicikiztünk, sokszor elkülönítettünk, nem fogadtuk be stb., többnyire valamilyen különös tulajdonságuk vagy az általad leírt karakteri sajátosságuk miatt. Ilyen téren a serdülők baromi kegyetlenek tudnak lenni, persze csak így visszatekintve látszik úgy. Nem bántottuk durván, de ha velem bántak volna így, nagyon rosszul esett volna. De így utólag elég rossz érzés, főleg látva, hogy mondjuk 10 év után hogy lesz - mint lesz az emberekkel, ezt nem lehet tudni előre, csak egy biztos: hogy mindenki felnő egyszer. És bizony van, hogy a kicikizett osztálytársból nagyon príma és sikeres felnőtt ember lesz, és teljesen másképp tekintünk rá. De az nem múlik el nyomtalanul, mi is emlékszünk és ő is emlékszik, hogy ki hogyan, illetve a közösség hogyan bánt vele akkor. Nem beszélünk róla, nem emlegetjük fel, de gondolunk rá, és érezzük.

Ezeket kell mérlegelni. És azt, amit még említettem, de ugye ezt így nem lehet megállapítani, hogy esetleg lehet neki enyhébb vagy súlyosabb személyiségzavara, ami miatt így viselkedik.