Hogyan szerezzem vissza a büszkeségem? Hogyan elégítsem ki az egómat?

Olyan helyzetben érzem magam, mint a Breaking Bad c. sorozat hőse az első évad első részében.

Ha mélyen magamba nézek, azt érzem, hogy feneketlen hatalom- és bosszúvágy van bennem. Kicsinek születtem, sokszor gúnyoltak, de cserébe én is gúnyoltam másokat, és csak még frusztráltabb lettem. Gyerekként hiperaktív voltam és nem igazán tudtam alkalmazkodni, emellett nagyon szerettem kitűnni, középpontban lenni. Kamaszkoromban viszont csúnyán rám szálltak és elvették minden önbecsülésemet. Hihetetlen erős utálat és bosszúvágy alakult ki bennem, leginkább a korombeliek iránt (ezért inkább felnőtt barátokat kerestem), rengeteg gúnyolást kaptam középiskola alatt is, de sose tudtam semmit megbosszulni. Emellett iszonyú erős nemi vággyal születtem, de sose tudtam kiélni, egyszerűen véletlenül se néztek rám a csajok, mert fejletlen voltam.

Ez oda vezetett, hogy most, 24 éves koromban se estem még túl az első tapasztalaton. És ettől elképesztően frusztrált vagyok, lévén, más barátom ilyenkor már a gyerekvállaláson gondolkodik, egyetemi csoporttársaim meg külföldre mennek és áradoznak arról, hogy mennyi kalandjuk volt. Ötletem sincs, hogy képesek rá. Nekik pedig sejtelmük sincs arról, hogy mi az igazság velem kapcsolatban, hisz gondosan úgy teszek én is, mintha simán és bármikor menne minden.

Régebben a frusztráltságom puszta dühben mutatkozott meg, de ma már inkább a melankóliában és a depresszióban. Nincs étvágyam, nincs kedvem mozogni, nincs kedvem semmihez. Halálvágyam van.

Arra jöttem rá, hogy mindenben hatalmi kérdést látok. Különösen a szexben, a szüzesség elvesztésében. Ha valakinek van egy partnere, aki nemmellesleg elég reprezentatív, az pontosan tudja ezt magáról, gyakran kivagyi lesz és felvesz egy ilyen "neked is kéne ez, mi? Hát, csorgasd csak a nyálad, lúzer!"-viselkedést. Az ilyen embert egyszerre irigylik és néznek fel rá, mert tudják, hogy bármikor bármennyi élvezetet kicsikarhat magának (amire ugye mindenki vágyik). Nekem ez sose jutott ki. Az összes barátom elvesztette már a szüzességét, csak én nem. És haragszom rájuk emiatt. És mindenki másra is. Úgy érzem, ez is egyfajta gúnyolás, a világ űz gúnyt belőlem. Olyan érzésem van, mintha lenne egy isten, aki kezdettől fogva tudja, hogy veszteni fogok, és minden egyes nap csak arra jó, hogy egyre jobban megalázzam magam mindennel, és ő közben egyre többet röhöghessen a markába, miközben a halál felé sodródom. Az, aki rendszeresen szexel, talál magának partnereket, az egészségesebb lesz, statisztikailag hosszabb ideig és boldogabban él. Aki olyan szerencsés, hogy már kora kamaszkorában szerez tapasztalatot, olyannal, akit kinéz, az meg kb. legyőzhetetlennek érezheti magát. Emellett nagy jártasságot szerez a párkapcsolatokban, a nőkkel való bánásmódban, a szexben. Nekem mindez kimaradt, pedig csak erre vágytam mindig. A legszebb éveim MÁR kimaradtak, legalább 6-8 éves lemaradásban vagyok, és egyre csúszom. Még ha most elkezdeném, akkor is kb. éjjel-nappal kéne szexelnem ahhoz, hogy ne csak testi, de lelki kielégülést is nyerjek. Hogy úgy érezzem, én is vagyok annyira férfi, mint más, sőt, le is körözhetem őket. És ez is a célom. Nem megalázni akarom pl. a barátaimat, csak éreztetni velük, hogy nekem is vannak ütőkártyáim, meg tudom magam védeni, ha kell. Azt akarom, hogy ne kelljen úgy tennem, mintha engem ez a nagy versengés nem is érdekelne, hogy a világ ne csak egy erőltetetten joviálisan viselkedő, különc lúzert lásson bennem, aki kívül vigyorog, belül vicsorog, és szeretné elharapni mindenki torkát, de nem tudja.

De képtelen vagyok erre. Pedig lett volna rá alkalmam, nem is egyszer. Ha őszinte vagyok, az a helyzet, hogy senkit, aki elérhető lett volna, nem éreztem elég jónak ahhoz, hogy ő legyen a rendszeres partnerem. Ha igazán őszinte vagyok, tulajdonképp mindent a hatalom szempontjából nézek: a csajozást, a kapcsolati hálót, az egyetem- és szakmaválasztást. Eszerint választottam egyetemet is. Rühelltem az egészet, mégis végigrágtam magam rajta három éven keresztül, azért, mert úgy éreztem, ezáltal leszek egyszer hatalmi pozícióban. Tudom, hogy elég undorító, amit leírok, de rohadt sokszor éreztem azt, hogy nyilvánosan emberileg megaláznak és semmibe vesznek, és semmi nem lenne számomra kedvesebb, mint elégtételt venni az élettől. Vissza akarom nyerni a büszkeségem. De nem tudom, hogyan tegyem. Vagy mi erre a megoldás? Úgy érzem, már minden erőtartalékomat feléltem. Elfáradtam. Vissza akarok vágni az életnek, de nem tudom, hogyan tegyem. És soha, egy percre se vagyok boldog, mert a teljesítménykényszer felőröl. Egy boldognak ígérkező kapcsolatom már ráment, pedig azt a lányt a gyerekeim anyjának is el tudtam volna képzelni. Félek belegondolni, mi lesz ebből.