Hogyan szerezzem vissza a büszkeségem? Hogyan elégítsem ki az egómat?

#2:

"Soha nem fogsz visszavágni,"

Miért? Honnan tudod, hogy holnap nem döntök úgy, hogy kész, ennyi volt, és nem fogok egy fegyvert és megyek el szerelmespárokat gyilkolni? Vagy mondjuk, felkutatom azokat a régi osztálytársaimat, akiknek köszönhetően az egész elindult, és felgyújtom a kocsijukat?

"Keress pszichológust, ez se lesz könnyű, mert sok a pénzéhes sarlatán közöttük."

Pont azt számolgattam valamelyik nap, hány pszichológus látott már. Legalább 7, de ha hozzáveszek más alternatív megoldásokat (kioneziológusok, stb.), akkor simán 10 fölött van a szám. Lehet, hogy bennem van a hiba, de egyszerűen sehol nem éreztem azt, hogy tényleg a lényegről beszélünk, és tényleg a lényegre kérdez rá az illető, és valóban megérti, hogy hol kéne segítenie. Egyetlen ilyen volt talán, de az pszichiáter, hozzá csak alkalmanként lehet menni, nem terápiával foglalkozik. Volt olyan, aki szinte egy szót se szólt, csak hallgatott és néha belekérdezett. Ez miféle segítség? Arra lenne szükségem, hogy feltérképezze valaki a gondolkodásmódomat és kijavítsa a hibás gondolatokat, hisz azok okozzák a szenvedést.

A csoportterápiától valahogy ódzkodom. Nem igazán bírom elképzelni, hogy odamegyek elvált anyukák meg alkoholista szülőktől eljött gyerekek meg öngyilkossági kísérleten túlesett emberek közé azzal, hogy én még szűz vagyok, és meg akarok ölni mindenkit, aki arról panaszkodik, hogy mostanában csak heti két szexre jut ideje, meg hogy ő mindig a rosszfiúkat fogja ki, mert úgy érzem, én különb kéne, hogy legyek mindenkinél.

Nem, valahogy vannak gondolataim, amikről tudom, hogy helytelenek, de mégsem tudom kiverni a fejemből őket, mert nincs egy okos és megbízható és türelmes ember a környezetemben, akinek elmondhatnám, és rá tudna mutatni, hogy hol tévedek, hogy megszűnhessen a hibás gondolkodásmód. Mire gondolok? Mondok egy példát: pl. van egy olyan elméletem, hogy a természet (tkp. az evolúció) módszeresen a hülyéknek, a gátlástalanabbaknak, a "tahóbbaknak" kedvez. Hiszen a primitívebb emberek magabiztosabbak (mert nem látják a dolgok komplexitását, nem látják a saját korlátaikat), a magabiztosságot pedig imádják a nők. Ezért van az, hogy a jó nőket az idióta parasztok fogják ki. Ebből pedig az következik, hogy igazából az én felállásom (a fizikumom nem fogja meg a nőket, az intellektusom viszont feltűnő) egy olyan vesztes felállás, amit az evolúció nem jutalmaz, magyarán "nem kellek" a természetnek. Szerintem egy ideális világban ez kéne, hogy legyen, hogy ahhoz vonzódjon az ellenkező nem, aki művelt, kifinomult, mély érzésű, és a bunkóknak kellene jó sokat kapálózni ahhoz, hogy egyáltalán nőhöz jussanak. Egy ideális világban az ilyenek nyalnák az én talpamat. És nem fordulhatna elő az, hogy olyan 13 évesek írnak ki kérdéseket a terhességről, akik írni se tudnak, akik annyira nem olvasottak, hogy a "szex" szót "sex"-nek írják, de már elég fejlettek testileg ahhoz, hogy átéljék a gyönyört. Lehet, hogy kicsit fasiszta vagyok, de ez az véleményem. Ehhez képest azt látom, hogy a világ fordítva működik, tehát nekem nem nagyon van helyem benne.

Vagy, egy másik gondolat, amit helyre kéne bennem tennie egy szakembernek: úgy érzem, az igazi szerelem az, amikor a felek "megharcolnak" egymásért, spontán találják meg egymást, a "kémia" alapján, magyarán egyértelmű a kölcsönös vonzalom, és mindkét félnek van valami olyan tulajdonsága, ami lehengerli a másikat. Ezeket az érzeteket az ösztöneink közvetítik nekünk, így kommunikálják azt, hogy a másikban van valami, ami tökéletesebbé teszi az utódunk génállományát. Mármost, ez alapján viszont azok, akik későn találtak egymásra, mondjuk társkeresőn, vagy egy kapunyitási pánik eredményeképpen, azok - ezen elmélet alapján - olyan gyermeket szülnek, aki nem olyan teljes értékű, mint az, aki tiszta szenvedélyből jött létre. Ilyen módon én is csökkent értékűnek érzem magam.

Lehet, hogy ezek hülyeségek, én örülnék a legjobban, ha kiderülne, hogy nincs igazam, de az a helyzet, hogy nem ismerek olyat, aki ezeket kellő alapossággal meg tudná cáfolni és ezáltal helyreállna a rend a fejemben. Nem volt egy olyan állandó mentorom, aki szellemi partner lett volna számomra, mióta elkezdtem felfedezni a világot. És az a gond, hogy úgy érzem, hogy elértem egy szintet, amivel nem tudok mit kezdeni, mert túlságosan olyannak látom a világot, amilyen. Illúziómentesen. Valójában ez a problémám. Nincsenek illúzióim. Nem gondolom azt, hogy az én szüleim a legjobb szülők a világon, hogy én különlegesebb vagyok másoknál, hogy van valami értelme az életemnek, hogy a túlvilágon valami vár. Arra jöttem rá, hogy az életnek csak úgy van értelme, ha az ember folyamatosan kicsi önhazugságokkal él. Ha ezeket mind leleplezzük, akkor a gondtalanság elszáll, az ember lelkileg megbetegszik. Ez történt velem is. Mihelyt úgy érzem, semmivel nem vagyok különlegesebb, mint mások, már nincs is kedvem élni. Nem tudom, miben higgyek. A környezeti visszajelzések alapján átlagosnál értelmesebb vagyok, de az átlagosnál kevésbé vagyok vonzó a lányoknak. Nem férek hozzá egy olyan energiatartalékhoz, amihez más már szaros 15 évesként ingyen és küzdelem nélkül hozzájut, ami ez élet legnagyobb erőforrása. Minek éljek így? Ez a kérdés se jut el igazából senkihez, jó esetben lesz rá 10-15 válasz. A pszichológus se tud segíteni, ő nem szenved, ő kiegyensúlyozott életet él, neki a velem töltött másfél óra csak munka, ő hazamegy és éli az életét, én pedig őrlődök a következő alkalomig. Neki az az érdeke, hogy minél tovább tartson, hogy kapja a tízezreket alkalmanként még jó sokáig. Én senkit nem érdeklek. Semmi nem történik, ha holnap leugrom egy háztetőről, pedig lehet, hogy ha nem így alakult volna, akkor rengeteg emberre lehettem volna hatással. A barátaimat is állandóan csak én hívogatom, senkinek nem számítok igazán.

"Borzasztó beképzelt vagy,"

Miért vagyok beképzelt? Mert azt gondolom, hogy vagyok olyan intelligens és kifinomult, hogy jó nőt érdemeljek és helyreállhasson az önbecsülésem, és ezáltal eltűnjenek a frusztrációim és olyan helyzetbe kerüljek, hogy végre alkothassak is valamit, ami jó a világon? Beszéltél már focistákkal? Láttál már olyan tipikus, igazi tahó izomagyat villamoson? Nézd meg ezt a gyereket:

https://www.youtube.com/watch?v=3lnO358oSCs

Ez nem beképzelt? Fogadok, hogy van valami liba, aki bolondul érte, mert annyira macsós (értsd: irtózatos nagy a pofája és vannak tetoválásai), ez miért érdemli meg jobban, mint én? Tudod hány ilyen f**$zal találkoztam életem során? Pl. nyáron egy EB-vetítésen, ahol egy ilyen ostoba barom beelőzött egy sorban. Az ilyennel nem lehet tárgyalni, ezek számára az erőszak adja mindennek a legitimitását. Számukra az a több ember, akinek vastagabb a bicepsze, kész. Aki kisebb náluk, az kussolhat, mert szájba lesz verve.

"Ismerek olyan férfit, aki alig van 160 centi, talán annyi sem, de komoly pozícióban dolgozik nálunk, egyáltalán nem paraszt az emberekkel, és álomszép nője van."

Én is ismerek ilyeneket. Belőlem is kb. ez lenne, ha nem gondoskodott volna a környezetem az ellenkezőjéről. Szerinted én élvezem ezt az állapotot? Mindig is arra vágytam, hogy felnézzenek rám és hasznára váljak a világnak. Mindig is éreztem, hogy tele vagyok alkotó energiákkal, és ha egyszer beindulok, akkor nagyon sokra vihetem. Csak most már ott tartok, hogy félek, hogy ez a beindulás nem fog megtörténni. Gyerekkoromban ez még működött. Szerettek, diákképviselő voltam, minden versenyen helyezéseket értem el, mindenki megbízott bennem és kedvelt. Kamaszkoromban ez elromlott, de azért egy elég jó teljesítményt hoztam továbbra is, és szép eredményt szereztem az iskolámnak. Igazán egyetem felé kezdtem azt érezni, hogy már ezek nem elégítenek ki, nem érdekel az egész, ha nincs mellettem valaki, akivel szeretjük egymást.

"Az a különbség kettőtök közt, hogy ő elfogadta magát. A legőszintébben kívánom, hogy ne kerülj vezetői állásba, amíg ilyen kóros állapotban vagy, mert előbb az embereid fognak szenvedni, aztán te."

Nézd, én ígyis-úgyis szenvedek. Engem most kifejezetten megnyugtatna, ha ezt a szenvedést kivetíthetném a világra, hogy megtudják, milyen szarul érzem magam.

"Szélsőséges esetben még szájba is ver valaki."

Haha! Hát attól aztán ne félj. Már rég megtanultam, mikor hol a határ, és hogy lépjem át. Bármikor meg tudom játszani magam, hogy egy ilyen helyzetet elkerüljek. Ha meg nem, mindig van nálam önvédelmi eszköz. Sose járok felkészületlenül.

"Húzzál el dokihoz, ebből egyedül már nem jössz ki. Az időd pedig ketyeg, ezt az egyet jól látod."

Elmondjam, mi ezzel az igazi bajom? Az, hogy úgy érzem, ezzel még távolabb kerülök azzal, hogy visszanyerjem az önbecsülésem. Gondolj bele, kamaszkorom óta folyamatosan ebben vagyok, és elpazaroltam a legszebb éveimet, amikben más kefél, mint a nyulak, meg bulizik. Töltsem azzal a további időmet is, hogy pszichológushoz járok? Tudod, apám mindig meséli a húszas éveiről, hogy milyen volt, amikor katonaságnál volt, hogyan lógtak ki a haverjaival csajozni, hogyan fogtak ki a feletteseiken, milyen volt, amikor dolgozott, mennyire odavoltak érte a csajok, hogy egyenruhás, stb.

Na most, én mit fogok mesélni, mikor a fiam majd egyszer megkérdezi, hogy én mivel töltöttem az éveket? "Hát, tudod fiam, én 16 éves koromtól egyik pszichológustól a másikig jártam és ahhoz is terapeuta kellett, hogy elveszítsem a szüzességem, mert annyira életképtelen f**z voltam, hogy még arra se voltam képes magamtól, pedig másnak se mellékelnek hozzá használati útmutatót. Én nem buliztam, hanem mindenen rágtam magam, és kiöntöttem a lelkemet pszichológusoknak. Fizettem értük rendesen, a szüleim pénzével." Ezt mondjam majd? Így emlékezzem majd vissza ezekre az évekre? Adjam oda a maradék méltóságomat is? Így is állandóan titkolóztam gimiben, sosem mondtam meg senkinek, hogy iskolapszichológushoz járok.

"És akkor mi van? Semmi. Ezt dobta a gép."

Igen, de mi van akkor, ha igazából csak beképzelem ezeket magamnak, és nincs is szükség terápiára? Apám mondogatta régebben, hogy nincs nekem semmi bajom, csak túl sokat vagyok egyedül, sokat unatkozom, meg eltanultam anyámtól az állandó idegeskedést. Valahogy úgy érzem, hogy itt valami nem kóser. Évekig mentem különböző tanácsadókhoz, de soha, semmi nem változott érdemben. Valami megakadályozza, hogy felnőjek.

"A jelenlegi állapotod a te választásod, foggal-körömmel ragaszkodsz hozzá."

De ugyan miért lenne ez jó nekem? Miért ragaszkodom hozzá, ha rossz?