Teljesen kétségbe vagyok esve, érdemes még egyáltalán élnem?

18 éves koromban kitettek otthonról, hogy álljak a saját lábamra. Nem is nagyon tartjuk a kapcsolatot, de sose volt velük olyan jó viszonyom. Egyetemre mentem, mellette dolgoztam. Akkor még nagyjából rendben voltam, nem is kellett sokat melóznom, mert jól tanultam, kaptam ösztöndíjat. Viszont soha nem volt félretett pénzem, mindig is hónapról hónapra éltem.

Most 24 éves vagyok. 3 nyelven beszélek folyékonyan, fordító-tolmács diplomám van. Saját szakmámban nem találtam állást, takarítóként dolgozom egy panzióban heti 6 nap 12 órában havi 70 ezerért (feketén persze), így legalább éhen nem halok. Szállásra, közlekedésre, olcsó kajára úgy-ahogy elég, ha nagyon beosztom. Szórakozásra soha nem jut pénz, de nem is kell, hiszen kora reggeltől éjszakáig melóban vagyok, mikor lenne időm? Szabadnapomon sem pihenhetek sokat itthon, elmegy a nap arra, hogy bevásárolok, mert csak úgy jövök ki a pénzemből, ha nem egy helyen vásárolok, hanem végigjárom az összes boltot és mindent ott veszek meg, ahol a legolcsóbb. Külföldre szeretnék költözni, de esélytelen, hiszen félretenni semmit se tudok. A legrosszabb, hogy még csak be se vagyok jelentve a munkahelyemre, így hiába dolgozom Magyarországon, nem tudom teljesíteni a röghöz kötést. Próbálok másik munkát keresni, de ha néha-néha behívnak állásinterjúra, mindig olyankor kéne mennem, amikor dolgoznom kell, és ha nem megyek be a munkahelyemre, kirúgnak, és nincs félretett pénzem, amiből megélhetnék, amíg nem szerzek másik állást. Később meg majd fizethetem vissza a semmiből a mesterképzésem árát kamattal együtt, holott itthon dolgozom, ahogy a szerződés előírja. Utálom az életemet, teljesen céltalannak érzem az egészet. Szeretnék ebből valahogy kimászni, de ötletem sincs, mit tehetnék.