Mi a fontosabb, melyik a jó út, amit nem bánunk meg a végén?

A kettő között valahol :)

Értem a problémád, születésünktől kezdve belénkivódik, hogy a boldogság az a család+ház+autó+vezető beosztás+tisztes élet... stb., miközben néha szívesen csinálnánk egészen mást, de akkor csúnyán néznek az emberre, és te is a hiányát fogod éerezni a sablonboldogság-recept valamelyik összetevőjének.

Ezért mondom, hogy a kettő között kéne lavírozni: legyen meg az elvárt minimum, hogy ne lehessen hiányérzeted, és minél nagyobb fokú önmegvalósítás kell emellett vagy ez által (ha szerencsés vagy).

Egyébként szerintem ebben a témában ennél hasznosabb dolgot még nem olvastam, kötelezővé kéne tenni:

[link]

"agy vállalni az éhezést, a fázást, a tömegek megvetését, de különbözni tőlük, leszakadni a társadalomról a szabadságért?"

A hajléktalanok jó része ezt csinálja.

Mi akarsz lenni, többé-kevésbé jóllakott kutya láncon, vagy pedig szabad, de éhező farkas?

Én a szabadság mellé tettem le a voksom, de sajnos túl nyamvadt a testem és nem vagyok fiatal sem, ezért a lehetőségeim korlátozottak. Nagyon sajnálom, hogy mindazt, amit most tudok, nem tudtam fiatalon. De hát honnan is tudhattam volna? Mert ha tudom, akkor biztosan másképpen éltem volna.

A szabadság az élet egyik fő kérdése, amellyel az egzisztencialisták foglalkoztak elég sokat.

Hasznos könyv:

Sartre: Egzisztencializmus

Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé

Fromm: A szeretet művészete

Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia

Buscaglia: A szeretet

Gyerekkoromban meg volt mindenem. Egy elég jó módú családban nőttem fel. Nagyszüleim,szüleim tisztességes hívő emberek voltak,mindent megtettek,hogy mindenünk meglegyen nekünk(2 vagyunk testvérek). Voltak szabályok "törvények" a családon belül amelyeket be kellett tartani. Ilyenek pl a kötelező Vasárnapi templomba járás,a konfirmálás,részt venni a templomi munkákban stb. Otthon meg a munka ki kellett vennünk részünket mindannyian a munkából. Mivel falun nőttem fel a munkából jutott mindenkinek,13 éves koromban már bikákat őriztem és nem a pénz miatt hanem azért,hogy tanuljak. Télen a fagyos csípős hidegbe két lóval 17 évesen hordtam a tűzifát az erdőről,magunknak is és másnak is. Szerettem,megszerettem ezt az életet de 19 éves koromra bele untam és akkor azt mondtam,hogy tovább nem akarom ezt csinálni. Katonaság után beköltöztem városra elvégeztem a zoo technikumot és kaptam egy kihelyezést közel a városhoz egy szarvasmarha telepen. A munka nem ölt meg felelősség nuku a fizetés jött,és teltek az évek...de én nem ezt akartam.

Nem voltam boldog olyan értelmetlennek tartottam az életemet,irigyeltem az öcsémet aki otthon maradt megnősűlt gyereke lett,épített magának saját házat,állatai voltak...nekem meg semmi csak egy garson lakás a nagyvárosban és egy elzüllött életem. 37 évesen visszatértem a gyökerekhez sajnos akkor már nem éltek az öregek apám már nem bírta úgy a munkát mint ezelőtt 20 évvel. Jószág sem volt a portán már csak pár tyúk meg kacsa,meg egy 14 éves fogatlan kuvasz.

És újból kezdtem mindent másodjára. Most 50 éves vagyok 10 éve megnősűltem lett két kislányom és végre boldog vagyok,meg van a kis gazdaságom, élünk a mának. Vajon én mikor döntöttem helyes

Előzőnek:

Nem lehettél volna az, aki vagy, ha nem mentél volna el otthonról.

Ha aközött, aki vagy, és aközött aki lehetnél, nagy a különbség, akkor az egzisztenciális feszültséget okoz az emberben. Mikor ezt érezted, akkor visszamentél és változtattál.

Ha úgy érzed, hogy a kettő lényegében egybeesik, akkor most ott vagy, ahol lenned kell.

Ha még mindig érzed a feszültséget, akkor legyél megint bátor és változtass.

Attól, hogy multinál dolgozol, még nem vagy feltétlenül "vállalati rabszolga". A teljesítményt minden munkahely elvárja, legyen kis-, középvállalkozó vagy multi. A rabszolga emellett olyan munkát végez, amilyet nem akar, kényszerből, olyan "fizetésért", ami csak a létfenntartásra elég. Neked, mint mindenkinek, viszont nyitva az ajtó, hogy a képességeidnek és igényeidnek jobban megfelelő munkát találj.

Az már más kérdés, hogy a képességeid kiélezésére mennyi munkát fordítottál, az bővíti ugyanis a lehetőségeket. Egy képzetlen, motiválatlan ember, aki csak betanított munkára jó, önmagát taszította rabszolgasorba.

A másik lehetőség, lázadozva vállalni a nélkülözést, maximum kamaszként tűnik hősiesnek. Valójában irtózatos butaság. Csak azért nyomorba taszítani önmagad, mert szerinted "vállalati rabszolgaként" nyomorognál? Ja, ez tényleg logikus. Végül is, ez a könnyebb megoldás. Nem kell hozzá képezni magad, aztán nem vállalsz munkát sem, de akkor mégis miből élsz meg az utcán/sátorvárosodban. Az azok adójából folyósított segélyből, akiknek nem büdös a munka?

"mi van, ha ez a minimum is napi 9-10 órányi munkába, és 2 óra utazásba kerül"

Akkor valamit rosszul csinálsz. Például már a két óra ingázással. Magyarországon mereven tartja magát a nézet, hogy akkor vagy valaki, ha saját házad/lakásod van, amit jelenleg akkor vehetsz meg, ha évtizedekre eladósítod magad. Egy bérelt ház/lakás fenntartása sem drágább a sajátnál a törlesztőrészletekkel együtt, és van egy nagy előnye. Nem tesz immobilissá. Ha másik városban kapsz munkát, két órás utazgatások helyett egyszerűen átköltözöl. Saját ingatlannál szívnod kell az eladással, a másik vásárlásával, és ha sürgős, csak áron alul megy, vagyis még buksz is rajta. Rögtön lenyomtad a 2 órát félórára. A túlórát pedig általában vagy kifizetik, vagy lecsúsztathatod, ha meg egyik sem, akkor azt a munkahelyet ott kell hagyni. Épp az imént szabadult fel másfél óra az utazási időből, vagyis lett idő keresni.