Várjátok már a halálotokat?

Abból a szempontból igen, hogy kiderüljön, mi van utána. Gyanítom, csak a nagy semmi és a teljes és végleges szertefoszlás, de akkor már legalább majd biztosan tudhatom.

Viszont éppen ezért, mivel meglehetősen valószínűnek tartom, hogy ez a helyzet, és utána már nincs tovább semmilyen formában, ezért úgy nem "várom", hogy "legyen már itt mielőbb" - mivel tudom, hogy csak ez az egy életem van, ezért szeretném minél értelmesebbé, hasznosabbá, tartalmasabbá tenni. Így aztán, amikor majd tényleg eljön a vég ideje, lesz mire visszatekintenem, és nem kell majd azon sajnálkoznom, hogy elpazaroltam az életem.

A félelem és a vágyakozás nem fedi le a teljes lehetőséget.

Sem veled, sem az első válaszolóval nem értek egyet, pontosabban egy-egy féligazságot értékelek benne.

Én sem félek a haláltól (tudom amit tudok, és átéltem amit átéltem, most hagyjuk) de nem várom a halálomat, és igyekszem késleltetni, mert dolgom van, feladataim vannak, számítanak rám és segíteni akarok.

Nem várom. Van még dolgom, sok. Ha nem lenne, keresnék. Ha nem találnék, megpróbálnék örülni valaminek.

Ha nincs más, egy kedves állatnak. Egy szép virágnak.

Most a hónak.

Vagy próbálnék segíteni valaki(mi) nálam is nyomorultabbnak.

Akinek(minek) szüksége van rám. Adnék egy tál ételt, egy jó szót.

Amúgy a haláltól nem félek, inkább a fájdalomtól.

Egy kicsit az is zavar, hogy nem tudom, mi lesz a világban amit én már nem tudok.

Én arra vagyok kíváncsi,h megfogom e tudni mi van utána:D

Ez elég hülyén hangzik:D

Is-is. Nincs miért ragaszkodni az élethez ennyi 'szabadság' mellett. Boldog tudatlanságban lenne miért.

Jobban ragaszkodnék egy helyen, az emberi ostobaságtól és hatásaitól függetlenedve.