Mi a véleményetek a novelláimról?

Az Amszterdamosat olvastam csak el, tetszett a stílusa meg a hangulata. Érdekes volt, csak az nem megy ki a fejemből, hogy mi lett a csajjal. Meghalt?

Azért is tetszett, mert nem volt olyan tucattörténet. De ez erősen szubjektív vélemény, mert nem értek hozzá annyira. :)

Első, nyilván, mert nem is humorosnak szánta a kérdező.

Egyébként nekem tetszenek. Néhol akad bennük egy-egy klisé, frázis, hatásvadász elem (pl. Odakint az utca idilli sárga napfényben úszik, melyek megtörnek a rózsaszínen nyíló virágok szirmain.) De vannak szófordulataid, amik egészen eredetiek és szépek. A mondanivaló, tartalom is jó, ilyen korban ilyeneken gondolkodik az ember, de te ezt egész színvonalasan át is tudod adni. Mindenképp folyasd, fogsz még fejlődni, de nekem már ez is ígéretes.

Nem vagy túl egyedi, ezeregy pontosan ugyanilyen stílusú (beszéd/fogalmazás) és érdeklődési körű ismerősöm van, akik szintén korodbeli lányok.

A novelláid középszerűnek találtam, véleményen szerint kellenek, vagy kellenének bele valamiféle "tanulságok", vagy "csattanók", zárópoénok, mert ettől novella egy novella. Esetleg valamiféle toposz a novellán belül... ez így elég szedett-vedett és hirtelen alkotott, furcsa.

Itt egy igazi novella:

Sławomir Mrożek: Európai Polgár

Amikor a krokodilus bejött a hálószobába, arra gondoltam: csak semmi túlzás. Nem a krokodilusra értettem, hanem magamra. Mert önkéntelenül a telefon után nyúltam, és riasztani akartam mind a három állományt: a rendőrséget, a tűzoltóságot és a mentőket. Hát ezt véltem túlzásnak. Én ugyanis európai polgár vagyok, kartéziánus szellemben nevelkedtem, undorodom mindenfajta szélsőségtől, racionálisan gondolkodom, és minden impulzust analízisnek vetek alá.

Így hát fejemre húztam a paplant, és nekiláttam a szellemi munkának.

Először is - szögeztem le -, a krokodilus megjelenése a hálószobámban abszurdum, a logikus gondolkodás szerint pedig az abszurd arra való, hogy kizárjuk további okfejtésünkből. Vagyis a krokodilus nincs itt. Ettől a következtetéstől kissé megnyugodva kikukkantottam a paplan alól, minek folytán még láthattam, hogy a krokodilus a telefonkészülék után a telefonzsinórt is lenyelte. Még ha a torkán át a gyomrába nyúlnék is, hogy feltárcsázzam az egyik számot, a vonal már úgyis megszakadt.

Elhatároztam, lemegyek a legközelebbi nyilvános telefonfülkébe, hogy értesítsem a hibabejelentőt, rossz a telefonom; a hiba elhárítása után felhívhatom az illetékes intézményt is annak érdekében, hogy távolítsák el a krokodilust. Civilizált emberként azonban nem mehettem ki az utcára pizsamában, nadrágom viszont éppen akkor tűnt el a krokodilus torkában. Persze nem ez volt az egyetlen nadrágom. A szerintem túl lassú életszínvonal-növekedés ellenére azért még akadt néhány a szekrényben. Sajnos az, amit fölvenni szándékoztam (mivel az illett legjobban az Yves Saint Laurent dzsekimhez) pillanatnyilag nem a szekrényben, hanem a tisztítóban volt. De hová lett a cédula, mellyel igazolhatom, hogy én vagyok a nadrág tulajdonosa, hova lett az okmány, amely nélkül nem hozhatom el a nadrágot a tisztítóból? Nekifogtam, hogy megkeressem a cédulát, kissé sántítottam, mert időközben a krokodilus leharapta a fél lábamat. Nem törődtem a lábammal, mert közben nőttön nőtt bennem az idegesség a nadrágom miatt. A krokodilus éppen a másik lábamhoz kapott, amikor rádöbbentem a szörnyű valóságra: ő ette meg a tisztítócédulát, és sohasem látom viszont a nadrágomat.

A puszta két kezemmel fojtottam meg a hüllőt. Elismerem, hogy brutális voltam, mi több, leküzdhetetlen indulat hatása alatt cselekedtem. Ahelyett, hogy az alkotmányos intézményekbe vetettem volna bizalmamat, önhatalmúlag jártam el. De hogy lenyelje a tisztítócédulámat? Vannak helyzetek, amikor a civilizáció védelme megköveteli tőlünk, hogy túltegyük magunkat a civilizációs normákon.