Ez valami modern kori hippisség a részemről? Más még nem érzett így?

Lényegre törő leszek. Unom a társadalmat. Unom, hogy nem lehet kötetlenül barátkozni akárkivel. Főleg a férfi-nő kapcsolatot unom. Azt, hogy mindenki be van indulva, szerelmes, nem lehet hozzájuk szólni, figyelni kell, hogy mit mond az ember. Egyszerűen nem lehet belemélyülni a dolgokba mert az emberek leragadnak a szerelemnél/párkapcsolati témáknál és nem látják azokat a gyönyörű dolgokat, amik azon kívül lennének: az esőt, napsütést, a hajnali ködöt, jó zenéket, a harmóniát, növényeket, különleges teákat, hőmérsékleteket, párát, stb. Ezeket együtt kellene az emberiségnek élveznie és elmélyedni azokban a gondolatokban, amiket ezek a hatások váltanak ki. Ehelyett úgy viselkednek az emberek mint az ösztönlények, akiknek a szex a maximum élvezet: oda dörgölik a farukat a férfi testéhez, megházasodnak, beköltöznek a panelba és ezzel megvan a maximális élvezet a cél teljesítve. Miért nem lehet megteremteni az egységet és megélni közösen azokat a mélységeket, amik valóban fontosak ahhoz, hogy ne csak ösztönlények legyünk?

Más is gondolkodott már ilyesmin?