Miért van az hogy az emberek csak akkor kezdik el becsülni azt amilyük van, mikor elveszítették? Addig pedig minden olyan természetes?

> Addig pedig minden olyan természetes?

Tulajdonképpen meg is válaszoltad a saját kérdésedet. Amit megszokunk, amit természetesnek veszünk, ami szinte fel sem tűnik, azt nem becsüljük. Ilyen az ember gondolkodása (a többségé legalábbis).

Ez az alapja a fejlődésnek.

Másképp, ha minden nap megelégednél akkor nem hajtana előre semmi.

Erre szokták mondani,hogy "Az ember nem tudja mije van, amíg el nem veszíti azt".

És ez pontosan így is van. Ami természetes, azzal nem törődünk.Mert pl ki gondol arra nap mint nap, hogy milyen jó,hogy pl: tud járni,tud magától lélegezni,lát,hall,tud beszélni,stb?

Ezeknek az értékét csak akkor fogjuk fel igazán, mikor nem tudunk többé járni,nem tudunk többé magunktól lélegezni,nem látjuk és halljuk többé a világot stb.

Viszont az nem megszokott,hogy okostelefonok nőnek a kertben,és ami nincs, az kell. Viszont ha már megkapjuk, egy kis idő után már az is pont olyan megszokott lesz,mint a levegő, így egy idő után már azt sem értékeljük úgy, mint mikor még nem volt. :)

Remélem érthető,hogy mit akarok ebből kihozni. :)

Régen azért volt jobb a helyzet (mert ugye ilyenkor jön a "bezzeg a mi időnkben" dolog) mert nem voltak ilyen kütyük,és az embereknek több idejük volt egymásra. :)

Mindennek az ellenkezője tanít meg igazán önmagára, vagy annak értékére.

Beszéljünk élményről, emberekről, tárgyakról.

Én például azt vettem észre, hogy egy jelentős sarok pont egy ember életében, ha elveszít valakit akit szeret, úgy értem, hogy meghal, és megéli a gyászt, a fájdalmat.

Ez azért ad egy viszonyítási pontot.

Ez vélemény szerint egy alaptörvény. Sablonos, de igazán akkor értékelünk valamit, ha elveszítettük.

Szükségünk van a viszonyítási alapokra.