Hol vannak azok az emberek, akiket nem vert át senki, önmaguk maradtak és nem irányítja őket senki sem?

hú, de szépen fogalmaztál :)

Szerintem az a trükk, hogy nincs olyan, hogy önmagunk. Ezt csak azért hisszük, hogy van, mert amikor tudatra ébredünk, akkor már vagyunk valakik. És azt gondoljuk, hogy ez valami alapvető. Így nem is tudunk önmagunk maradni, mert soha sem voltunk azok.

Az alapszerkezet az, hogy valahogy egymást fertőzzük keresztbe kasul(hogy a képhez csatlakozzak, amit elkezdtél) és amire először magunkhoz térünk már az is egy katyvasz, ami mindenféléből van összefoltozva. Szüleinkből, a tvből, tárgyainkból. És kezdetben még az újdonság energiája visz és az, hogy az iskola azért egy olyan közeg, ahol a barátainkkal vagyunk, vagy legalábbis azokkal, akikkel a történetünk elindul. Még nagyon közel vagyunk egymáshoz nem csak fizikailag, de érdeklődési körben is. Aztán valahogy egyre nőnek a távolságok és egyre több energiát igényel ugyanannak az elérése.

Ráadásul már nem az van, hogy kapjuk a játékainkat, hanem valahogy magunknak kéne megteremteni őket. És mindezt egy nagyon zajos közegben ahol elborít az információ. Nehéz közös játékokat létrehozni, ha senkinek sincs energiája, mert elveszik mindenféle napi hírben.

És valamiért a játék amit magunknak gyártunk ez a depresszív vergődés lesz. Ami szerintem jó messze megvan ágyazva a magyar kultúrában. És mi ezt örömmel folytatjuk, mert azért ez egy elég agyafúrt trükkös játék, ami könnyen behúz. És persze azért pénz nélkül sem egyszerű... Nehéz nem stresszelni, ha nem látja az ember, hogy fenn tudná tartani a jelen életformáját, ha bármi széteshet a közeljövőben.

Én is igyekszem olyan lenni, aki élettel teli, de nem könnyű. És még nehezebb ezt úgy csinálni, hogy másokkal együtt. És nem azért, mert mások nem ugyanezt akarnák, hanem valami finom dinamika tol erre.