Miért nem értékelnek?

Először is,minden elismerésem hogy ezt így végigcsináltad,és gondolom nagyon jól rajzolsz.

Másodszor,átérzem amit írsz,mivel az előző suliban velem is ez volt. Aztán átiratkoztam egy másik suliba (innen ballagtam el),ahol a sok jó kritika és bíztatás amiatt háromszor olyan gyorsan fejlődtem mint az előző iskolámban.

A lényeget te is leírtad: irigyek rád. És ugye ilyenkor jön "a szomszéd tehene is dögöljön meg" gondolkodásmód.

Sok sikert és remélem a művészeti iskoládban több jó szót kapsz!

- SteelHeart -

Nem tudom, mennyit segít neked az én történetem, de azért elmesélem :)

Én is amolyan tehetség vagyok, szépen rajzolok, tudok az ecsettel bánni, egyedi technikáim vannak. Nyolcadikban megfordult a fejemben, hogy ebből többet is ki lehetne hozni, és hogy esetleg jelentkezhetnék művészeti gimnáziumba. A rajztanárom kivételével (őt senki se veszi emberszámba mert egy kicsit elmeháborodott szegény) mindenki rögtön elkezdett lebeszélni róla, hogy annak nincs jövője, a legjobbnak kell lennem ahhoz, hogy megéljek belőle stb. A tanáromon kívül senki sem bízott bennem: "igen, igen, szépen rajzol, de attól még nem művész", vagy "ilyen firkálmányokkal nem jut be". Végül is nem mentem, helyette egy angol kéttannyelvű osztályt gazdagítok. Talán a sors iróniája, hogy a kedvesem, aki az osztálytársam, a művészeti gimi szó szerinti szomszédjában lakik, és az apja ötvösművész. :D Az osztályomban egyedül én bírok ilyen készségekkel, így ha valami kreatívat kell összehozni, általában engem kérnek fel a feladatra, s én ennek nagyon örülök, mert itt végre elismernek; itt mindenki tudja, hogy miben vagyok jó. Azóta alkotói kreativitásom nem hagyott alább, sőt, még a zenélést is kipróbáltam. És itt csak bátorítanak. Kár, hogy ezt nem négy éve tették :S, de így is jó.

Fogadd HATALMAS gratulációimat a helyezésedhez, hogy bejutottál. Ez nagyon nagy szó. Szerintem ott jó helyed lesz, el fognak ismerni, bátorítani fognak és szeretni. De az is elég, ha csak te tudod egyedül, mire vagy képes; sőt, talán az legyen a legfontosabb, hogy te tudd, és ne másokhoz viszonyítva nézd magad. Még egyszer gratulálok, ügyes vagy! :)

18/L

A legtöbb nagy ember megküzd az ilyen hátráltatásokkal - az irigységgel, az érthetetlen utálattal, kritikákkal... Azon se csodálkozz, ha a családod nem úgy áll hozzád, ahogy szeretnéd. Ha végigcsinálod ezeket az éveket, rájönnek majd, hogy tényleg ezt kellett tenned, és nagyon büszkék lesznek rád.

Én megértem, hogy nehéz neked, mivel sérülékeny korban vagy, és ilyenkor a legkevésbé sem tesznek jót neked lelkileg a durva, áradó kritikák. Szükséged lenne egy olyan ismerősre, barátra, barátnőre, akivel meg tudod ezt beszélni, hogy belülről ne őröljön fel ez a dolog.

Biztos vagyok benne, hogy Isten adta tehetség vagy, úgyhogy sok sikert és boldog életet kívánok! :)