Miért nincsenek igaz barátaim, az emberek miért nem kedvelik a magamfajta embereket?

21 éves lány vagyok. Jelenleg egyetemre járok. Elég jól is tanulok, bár sosem voltam stréber, sosem voltam az a csak otthonülős, könyvmoly fajta. Szeretek szórakozni, beülni valakivel iszogatni, beszélgetni, bulizni is. Mégis sok időt töltök nyelvtanulással, olvasgatással, hasznos dolgokkal, így nem sok energiám marad a szórakozásra, őszintén szólva, be is látom, hogy nem ez fog előbbrevinni az életben. A szüleim elég jó anyagi körülmények között neveltek fel, amiből nem szeretnék lejjebb adni és ezért teszek is, egyetemre járok, dolgozom, folyamatosan fejlesztem magam.

Felsőfokon beszélek németül, alapfokon angolul és nemrég kezdtem spanyolul is tanulni. A jó németem által kikerültem Ausztriába dolgozni, az ottani fizetés elég nagyot dobott az életszínvonalamon (mivel eddig is csak annyit költöttem, amim volt, ha 20ezret kaptam havonta, akkor annyit - ergo nem voltak drága cuccaim -, a szüleimtől sosem kéregetek, nem, mint a szaktársaim). Az egyetlen támogatást, amit kényszerből elfogadtam (különben nem tudtam volna dolgozni), az egy autó volt a szüleimtől. Na persze erre is, mint mindenre, csak az irigykedők jöttek, hogy "bezzeg neked jól megy".

Már a gimiben is, bár senkihez soha egy rossz szót nem szóltam, csak az irigykedést meg a kibeszélést kaptam. Kevés osztálytársam bírt csak, ők sem voltak azok az igazi barátok, holott én próbálkoztam, kedves, segítőkész voltam (házit odaadtam mindig, stb.). Sőt egyesek szerint kimondottan szerény és visszahúzódó vagyok az emberekkel szemben, mégis mindig csak bántottak. Jöttek olyanok, akiket pl az zavart, hogy sok pasinak tetszettem a városban. Nem vagyok nagy szám külsőre, mégis sokan szépnek mondanak, de hát erről sem tehetek, én csak odafigyelek magamra. Igazából minden téren megpróbálom a lehető legjobbat nyújtani, tanulás, munka, párkapcsolat (van egy 2 éves kapcsolatom - a barátom miatt is sokan csak irigykedni tudnak), család, még a kevés szabadidőmben próbálok a barátnőimnek nevezett lányokra is figyelni. Mégis sorra azt veszem észre, hogy egyszerűen mindenkit elvesztek, mindenki kiutál, kiközösít, eltávolodik tőlem. És ez leginkább az egyetem első évében kezdődött, 2 éve... azóta az akkori barátnőim mind új, jobb társaságot, jobb barátnőket találtak, olyannyira, hogy 1-2 már nem is hajlandó facebookon visszaírni, ha érdeklődök, mi van velük.

A munkatársaim is hasonlóak... az elején, 2 hónapja még tök kedveltek, mindenkivel tök jól elvoltam, azt hittem, ott végre találhatok rendes barátok (sok a korombeli magyar is, ez főként rájuk vonatkozik) mára már viszont többen csak kritizálnak, bunkóznak velem, régen akik odajöttek hozzám beszélgetni, hülyéskedni munka közben, azok ma már rám sem hederítenek, holott 1-2 munkatársam a szaktársam is lesz - októberben kezdek egy osztrák egyetemen Erasmus-szal -, de ez sem érdekli őket (hogy pl én már 2 éve tanulom azt, amit ők csak most kezdenek és tudnék segíteni). Néha már annak is örülnék, ha legalább kihasználni jó lennék, de már arra sem kellek senkinek. A magyar szaktársaim is eltávolodtak tőlem, az egyetem első évében mindenkivel barátkoztam, kedves voltam velük, segítettem mindenkinek, ahogy tudtam, mára viszont köszönni is alig képesek, pedig semmit sem tettem, próbáltam közvetlen, kedves és kezdeményező lenni. Már el sem merem mondani nekik az ösztöndíjat és az osztrák egyetemet, mert már a felsőfokú nyelvvizsgámra is csak a rosszmájú szájhúzást kaptam, meg persze az álgratulációkat.

Nagyon magányosnak érzem magam, csak a barátom törőik velem igazán, csak ő szeret engem, a barátnőim álbarátok, a munkatársaim pedig lassan kezdenek kiutálni, pedig tényleg nem mondtam senkinek semmi rosszat (a kiutálás csak a magyarokra vonatkozik). Múltkor pl akartam egy bulit szervezni a munkatársakkal, aztán arra is csak a szájhúzást kaptam a magyaroktól (a külföldiek örültek neki, de ez édeskevés), nem is lett belőle semmi, hisz már úgy érzem, utálnak engem. Sőt múltkor azon kaptam két leendő egyetemi társam és munkatársam, hogy engem beszéltek ki. Mikor rákérdeztem, hogy engem beszéltek-e ki, haláli nyugalommal a kéepmbe vágták: igen, és odébbálltak. Nem tudom, miért van ez. Más is érez így, más is ilyen magányos emiatt, ráadásul nem is érti, miért? Miért nem kedvelnek az emberek? Miért van az, hogy az elején mindenhol beilleszkedem, sínen vagyok, barátkozom, aztán egy idő után mindenki kiutál?