Szeretitek a vihart?

jaj, ne is mondd. egyedül lakom és JÉZUS múltkor milyeneket dörrent. épp jöttem haza, és esküszöm a vonatot úgy borogatta a szél, hogy azt hittem megőrülök. aztán leszálltam, berohantam a megállóba, és egy pokrócba bugyolálódva néztem, ahogy vízszintesen esik az eső. (épp a balatontól jöttem, csak hogy megmagyarázzam a pokrócot)

van egy kutyám, az meg a másik.

nem, nem szeretjük a vihart. általában a konyhapadlón ülünk egy pokrócon (nem tudom mi van ennyire a pokrócokkal) teázunk, és nyugtatgatjuk egymást. (mármint főleg én őt, engem annyira nem nyugtat meg hogy vakarom valaki hasát)

rohadtul megijeszt igazából hogy ilyen dolgokra képes a természet, hogy ha akarna egy perc alatt lesöpörne minket innen és kész. ennyi lenne. ösztönösen félek tőle, persze szép, meg az illat az eső előtt az megfizethetetlen, de ha dörög, akkor bizony bebújok a paplan alá...