Ha nem tanulsz nem viszed semmire. Ha tanulsz, sikeres leszel. Melyik a motiválóbb?

Szerintem a sikerrel való kecsegtetés egyértelműen hasznosabb és inspirálóbb.Bár....Embere válogatja.

Magamból kiindulva azt mondom, a pozitív kijelentések támogató gesztusokkal elvileg hatásosabbak.

Nekem például annak idején, kb másodikos koromban anyám azt mondta:ha nem tanulsz vécés néni leszel.Nos,nekem fogalmam sem volt, mit akar ezzel mondani, miért olyan szörnyű a vécés néninek?Jobban tette volna, ha inkább azt mondta volna, ha jól tanulok felnőtt koromban egy egész cipőboltot is megvehetek majd.Az volt ugyanis a mániám..a cipők...Mindenkit meg lehet fogni valamivel, csak ismerni kell a gyengéit ;)

Én például mindig a pozitívumokra építettem a gyereknevelésben és inkább dicséretekkel inspiráltam.Sőt, kezdetben kisebb ajándékokat is adtam jó teljesítmény esetén.És igyekvő lett a gyermekem.

Ha néha nem is teljesített olyan jól, akkor azt akartam megértetni vele, hogy bár most nem sikerült olyan jól, akkor is megdolgozott érte.

Nem követel magától erőn felül, de amit bír, azt megteszi.És szerintem ez így van jól.

Egyetértek az egyik válaszolóval, ha nem tanulsz buta maradsz, de ennyi. Mondok egy példát. Apám egy mezei iskolát végzett el, megvan a magának való esze, de hogy okos, vagy intelligens, azt erős jóindulattal sem mondanám. Viszont, áttapos mindenkin akin csak lehet, önző, csak magára van tekintettel, és kegyetlen. Mégis baromi jól megél, sznob, lenézi az embereket, és sokra vitte, ha itt most a pénzről beszélünk.

Ellenben édesanyámmal, aki a légynek sem tudna ártani, egész életében tanult, egy hihetetlenül jóindulatú ember, aki mindig mindenkinek segít. De neki nincs pénze, sőt, alig tudja kifizetni a lakást.

Ez a különbség.

Tudom, hogy sokan nem értenek ezzel egyet, de mentségemre legyen mondva, hogy anno még Szabó Magdától hallottam ezt. Valahogy így szólt: nem értem a mai iskolai rendszerben a folyamatos dicsérést. Mikor én jártam iskolába, ha megcsináltuk a házi feladatot nem kaptunk büntetést. Ugyanis csak a kötelességünket teljesítettük. Ha viszont nem, természetesen jött a büntetés. Hogyan tanuljanak rendszert, fegyelmet, kitartást a fiatalok, ha nem tudják, hogy mi a feladatuk, amit teljesíteni kell. Az életben kit dicsérnek, ha például elvégzi a munkáját?!

Ma már érdekesnek számít az az álláspont, de én teljesen egyet értek vele. Kérdésedre lefordítva: az el nem végzett munka tényleg azt hozta és hozza magával, hogy nem éred el a célod. És ez nem csak a suliban lesz így. Szóval inkább a saját fejekben kellene először rendet rakni.

#15: Az egész világhoz úgy érzem, hogy rossz ez a hozzáállás. Olyan, mint az, hogy az asszony mos, főz, takarít, a férje meg azt sem mondja, hogy kösz, mert ez így természetes. Nem, nem az. Vagy ha az, akkor is meg lehet köszönni, lehet bókolni, dicsérni. Tanulással, munkával ugyanez. Oké, hogy ez a feladatom, de nehogy már azért csináljam meg, mert 1: kötelesség, 2: ha nem csinálom meg akkor bünti. Egyrészt így nekem semmi kedvem hozzá, legyen az bármi. Másrészt dafkeazértsem. Úgy az egész világ sz*r ezzel a hozzáállással, hogy ez a kötelességed csináld. Oké, csináld, de azért pár jó szó kimondásába még nem halt bele senki.

Persze ha neked jó úgy, azzal nincs semmi bajom, élj így. Csak nem értem, hogy mi ebben a jó.

Szerintem is a pozitív megerősítés a jó. Ha megvan a hajlam a gyerekben a pesszimizmusra, önutálatra, akkor minél többet mondogatják neki, hogy nem viszi semmire, annál inkább el is fogja hinni, és tényleg semmire nem fogja tartani magát, emellett a tanulást is meg fogja utálni. Ha rossz jegyet hoz a gyerek, le lehet szidni, hogy milyen hülye, semmirekellő, de mennyivel másabb azt mondani neki, hogy "semmi baj, kicsim, ez most nem sikerült, megnézzük, mit rontottál el, és majd legközelebb jobban megy"? Senkinek nem kötelessége kitűnő tanulónak lenni, húsz évig iskolába járni, sőt, alacsonyabb végzettséggel is találhat olyan munkát, amiben ki tud teljesedni. Sokan elfelejtik, hogy az iskola nem az életre nevel (legalábbis itthon), csak lexikális tudást ad, az meg önmagában kicsit sem elég a boldoguláshoz.

Ha lesz gyerekem, nem fogom erőltetni, hogy tanuljon jól, nem fogom büntetni a rossz jegyekért; az a fontos, hogy legyen, ami érdekli, amivel szívesen foglalkozik, mert azt szívesen fogja tanulni is, a többi tantárgy meg csak szükséges rossz lesz. De ha így boldog lesz, és nem egy frusztrált, mini biorobot, aki a társadalom által elvárt kötelességét teljesíti, akkor fogom úgy érezni, hogy jól neveltem. :)