Belegondolnak mit mondanak azok akik "kiirtanának" különböző népcsoportokat?

Nem tudom, ezt nekem írtad-e, de ha igen, akkor a válaszom ez: ha nem lettem volna elég egyértelmű, kiírom újra, teljesen világosan: MAXIMÁLISAN ELÍTÉLEK MINDEN FAJGYŰLÖLETET.

Csak arra akartam rávilágítani, hogy az ilyesmi mindig úgy kezdődik, hogy megesik pár valós (néha apró, néha nagyobb) sérelem, amit aztán felnagyítanak, terjesztenek, ezzel pedig már gerjesztik is a gyűlöletet, míg végül a megtorló erőszakhullám már messze maga mögött hagyta az eredeti sérelmek nagyságrendjét. Ezért is abszolút ésszerűtlen az egész.

Így tehát nyilván NEM az összes zsidó kollektíve tehetett róla, hogy az történt, ami, hanem EGYRÉSZT az a néhány, amelyik tényleg szemét volt, valamint MÁSRÉSZT (és ez a jelentősebb) azok az áldozataik, akik ezt rendkívüli mértékben eltúlozva akarta megbosszulni, és egy egész ideológiát épített fel erre.

És teljesen igaz az is, hogy mindenkiben lehet ilyen hibákat találni, és hidd el, mindig volt, van és lesz is, aki tényleg találni fog... csak persze tükörbe már nem néz.

Szóval az egésznek a mechanikáját próbáltam csak bemutatni, nem mentegetni a dolgot. Bocs, ha nem volt egyértelmű.

Én ott látom a probléma gyökerét, hogy a közösségek összetartó erejét már nem a közös boldogulás iránti vágy mozgatja, hanem hogy valakit kirekesztve, valaki ellen legyenek! Mert valakinél jobbnak, szebbnek, okosabbnak lenni mindig fasza dolog! És könnyű mindez egy olyan népcsoportal szemben, akik (sajnos ez szomorú valóság) többségében igénytelenek és heves vérmérsékletűek!

Sajnos kevés a normális, nem koszban élő roma család, pedig akinek nincs munkája, egész nap otthon van, az lenne a minimum, hogy élhető körülményeket teremt magának és a családjának!

Akik "koszos cigány"-oznak, "büdös zsidó"-znak, egyszerűen nem akarnak szembe nézni a lelkiismeretükkel, hogy a másik is emberből van, szeret, útál, sír, szenved, él, vérzik, meghal... !

Mélyen elítélem a rasszizmus minden vállfaját, bár azt be kell látni, hogy az integráció eddig inkább kudarc!

Állambácsi elcseszte a segélyezési rendszerrel, a munkahelyekről kiszorult romák meg naná hogy kihasználják, de ne felejtsük el, hogy a magyarok is éppúgy!!!

A megoldások keresése helyett meg inkább köpködnek és népirtást emlegetnek... a XXI. században is...szánalmas!!

A történelmet szerintem nem csak azért jegyezték fel, hogy ismerjük a multat, hanem hogy tanuljunk a hibáinkból, és ne kövessük el őket újra és újra...kár hogy ezt az ostoba rasszisták nem fogják fel

Gratulálok, ügyes vagy, leülhetsz.

Egy dolog a film és egy másik dolog a valóság. Aki történelmi tényként kezeli pár elborult rendező filmjét, az valahol hibás.

Az emberfaj sárkányfogvetemény

Nincsen remény, nincsen remény

Vörösmarty Mihály

A Római Birodalomban a keresztényüldözések idején a keresztényeket "Az emberiség ellenségei" váddal illették, és ez volt az alapja kivégzésüknek.

Valójában a holokauszt egy nélkülözhetetlen ideológiai fegyver. Ennek köntöse mögé bújva csempészte be magát a "feláldozott nemzet" szerepébe a világ egyik legerősebb katonai hatalma, amelynek az emberi jogokat tekintve, statisztikája szörnyűséges képet nyújt. Ugyancsak e fegyver segítségével jutott az Egyesült Államok legsikeresebb etnikai csoportja külön "áldozati státuszához". Ebből a látszólagos "áldozati létből" nem csekély osztalék származtatható le. Ezek egyik legfontosabbja a mindennemű kritika elleni immunitás, teljesen függetlenül attól, hogy az jogosult vagy sem. Hozzátehetem, hogy mindazok, akik ezt a védettséget élvezik, értelemszerűen a benne rejlő erkölcsi korrupció szerves részei. Ebből a szemszögből tekintve Elie Wiesel személye, mint a holokauszt hivatalos szóvivője, nem a véletlen műve. Szerepe elvállalására nem humánus meggyőződése és nem is irodalmi lángesze ösztökélte. Wieselt a holokausztban rejlő dogmák megrendíthetetlen kihangsúlyozása és a járulékos érdekproduktumok vezérlik.

Könyvem megírásához az első indíttatást Peter Novicks iránymutató irodalma, The Holocaust in American Life adta, amelyet egy brit irodalmi folyóirat számára szántam. Novickkal folytatott kritikus dialógusom részleteit a következő oldalakon bocsátom rendelkezésre, ahol az ö kutató munkájára többször hivatkozni fogok. A The Holocaust in American Life jobbára egy provokáló hangulatú, összefoglaló gyűjtemény, mintsem velős kritika, amely a nagy elismerésnek örvend hagyományos amerikai leleplező-történet műfajok közé sorolható be. Mint legtöbbje a leleplező irodalmak képviselőjének, Novick is a tarthatatlan állapotokra mutat rá. The Holocaust in American Life egy provokáló és olvasmányos, de mellőzi a gyökerekig hatoló kritikát. Alapvetően elfogadott tényeknek nem kérdez utána. A könyv természete nem általános, se nem ösztökél elgondolkodásra. Egyszerűen elfoglalja helyét az elfogadott "mainstream"-szemlélettel szemben, és az elvárásoknak megfelelően élénk, olykor vegyes reakciókat váltott ki az amerikai médiakörökben. Novick elemzésének központjában az "emlékezés" áll. Ez az "emlékezés", amely annak idején a méltó csodálat tárgya volt, már jó régóta a legüresebb fogalom, amely elvesztette egykori megbecsülését. Novick Maurice Halbwachs előtt jelképesen térdet hajtva igyekszik bizonygatni a "holokauszt- emlékeit" formáló aktualitásokat. Korábban, másgondolkodású intellektuális körök egyrészt nagy horderejű politikai szavakkal, mint "hatalom" és "érdek", másrészt az "ideológia" fogalmával érveltek. Napjainkra mindebből csak a megbékélő és minden politikai karaktert nélkülöző "kívánság" és "emlékezés" nyelvezete maradt meg. Mégis, éppen Novick tényfeltáró adatai bizonyítják, hogy a holokausztra való emlékezés elsősorban leplezett érdekek ideológiai terméke. Novick szerint a holokausztra való emlékezés céltudatosan kiválasztott téma, és "gyakran" túlzásokba esik. A kiválasztás feltétele nem egy "elöny-hátrány-analizis" terméke vallja, hanem egy spontán döntés "nélkülözve minden további következmény figyelembevételét". A bizonyítékok éppen ennek az ellenkezőjét igazolják.

Engem a nácik, zsidókon elkövetett tömeges emberirtását illetően személyes indítékok motiváltak. Apám és anyám túlélték a nácik varsói gettóit és koncentrációs táborait. Rajtuk kívül minden rokonuk a nácik áldozata lett. Legelső emlékeim a zsidók tömeges kiirtására, ha ezt így számra vehetem, az volt, amikor az iskolából hazajövet tekintetem anyáméval találkozott, amint ő 1961-ben az Eichmann-ügyet követte nagy érdeklődéssel a televízióban. Szüleimet csak 16 évvel a tárgyalás előtt szabadították ki a koncentrációs táborból, s ahogy nekem feltűnt, egy áthidalhatatlan szakadék választotta el az eseményektől. A nappali falán anyám családtagjainak képei csüngtek. Apámé a háborúban eltűntek. Soha nem tudtam igazán felfogni, mi is kötötte őket rokonaikhoz. Hasonlóképpen nem tudtam elképzelni, mi is történt velük. Ők, anyám lány- és fiútestvérei valamint szülei, és nem nénikéim vagy nagyszüleim voltak számomra. Visszaemlékezem, gyerekként 18-szor olvastam el John Hersey a "Wall" és Leon Uris "Mila"-ját. Mindkét kötet a Varsói Gettó emlékeit dolgozta fel regény formájában. (Még emlékezem, amikor anyám azon panaszkodott, hogy a "Wall" lázas olvasásába belemerülve nem szállt ki időben, a földalatti megállójában munkába menet). Akármennyire is akartam, nem tudtam, még egy pillanatra sem, belehelyezni magam szüleim múltba nyúló mindennapjába. Őszintén szólva, még mai napig sem.

Mégis találtam egy fontos támpontot; eltekintve azon fantomszerű jelenségektől, nem emlékezem olyasmire, hogy a nácik szörnyűségei behatoltak volna gyermekkorom világába. Ez elsősorban annak az eredménye lehetett, hogy családomon kívül senki nem tanúsított különösebb érdeklődést a történtekre való emlékezésekre. Gyermekkori barátaim körében rendszeresen olvastunk a napi eseményekről, és lelkesen beszélgettünk azokról. Valójában, őszintén szólva, nem tudok egyetlen barátomra vagy azok szüleire visszaemlékezni, akik csak egyszer is anyám vagy apám megpróbáltatásai felől kérdeztek volna. Nem hallgatag részvételről volt szó. Egyszerű érdektelenségnek vettem. Ilyen megvilágításban, évtizedekkel később, amikor már a holokauszt-ipar gépezete olajozottan működik, a szörnyűségek kiokádását nem lehet csak szkeptikusan értékelni.

Maga a tény, hogy Amerika zsidósága a nácik zsidó tömeges lemészárlását "újra felfedezte", számomra néha visszataszítóbb, mint az, hogy egyáltalán feledésbe merült. Igaz és való, szüleim belül ették magukat szenvedésük miértjét keresve, hiszen amin átmentek nem kapott soha nyilvános igazolást. De kérdem én, nem volt az így helyesebb, mint a zsidóság mártírumának jelenleg is tartó gátlástalan kizsákmányolása? Még mielőtt a zsidók tömeges kiirtásából holokauszt lett, az adott témához csak egy pár tudományos munka állt rendelkezésre. Mint pl. Raul Hilberg: "Die Vernichtung der europäischen Juden" vagy emlékirat, mint pl. Viktor Frankl: ".. trotzdem Ja zum Leben" és Ella Lingens-Reiners: "Prisoners of Fear". Mégis, ez a szerény drágakő gyűjtemény jóval nagyobb értékekről tanúskodik, mint a könyvtárak és boltok polcait plafonig betöltő sablonos irodalomhalmaz.

Bár szüleim egészen halálukig szinte minden nap újraélték a múltat, életük vége felé mégis teljesen elvesztették érdeklődésüket a holokauszt-színjátékban. Apámnak volt egy élete végéig hű barátja, auschwitzi táborlakó, egy megvesztegethetetlen baloldali, aki elvből visszautasította a német kártérítést. Végül ugyanez az ember az Yad Vashem Holokauszt-emlékmű igazgatója lett. Láthatóan visszafogva és nyílt csalódottsággal mesélte apám, hogy még ő is, barátja, a holokauszt-ipar áldozatává esett és meggyőződését a hatalom és haszon szolgálatába állította. Amikor a holokauszt megjelentetése egyre képtelenebb formát öltött, anyám szívesen és cinikusan idézte Henry Fordot: "A történelem üres duma". A túlélők története - mindannyian KZ-lakók és az ellenállás hősei voltak- odahaza szolgáltak forrásként az erőt adó emlékezésre. John Stuart Mill ismerte már régebben föl; hogy kevésbé visszakérdezett valóságok "nem sokáig hatnak valósként, mert az elferdített értelmezések során elveszítik hitelességüket."

Szüleim gyakran kérdeztek felháborodásom oka után, amit a zsidóság nácik által elkövetett bűntetteinek meghamisítása és kizsákmányolása váltott ki bennem. Ennek alapokat egyszerűen; arra használják, hogy Izrael állam elvetendő politikáját és ehhez Amerika segítségét törvényesít. De létezik egy személyes motívum is. Aggódom családom üldöztetésének igaz emléke miatt. A holokauszt-ipar Európa kizsebelését célzó "szükségben szenvedő holokauszt - áldozatok" fedőnév alatt folyó kampánya, leértékelte a mártíromság erkölcsi formátumát, egy Monte Carló-i kaszinó fogadási tétjére. Mégis, aggodalmaimtól eltekintve, meg kell őriznünk a történelmi hagyományok egység és azért harcolnunk kell. Amint azt könyvem utolsó oldalain aláhúztam, a nácik által zsidókon elkövetett tömeges emberirtás szolgáljon tanulmányként, nem csak a németek vagy nemzsidók, hanem mindannyiunk megismerésére. Ha valaha is, mi a zsidók tömeges elpusztításából tanulni akarunk, akkor, meggyőződésem szerint, annak fizikai dimenzióit csökkenteni, és az erkölcsit növelni kell. A náci népirtás emlékének ápolására már túl sok hivatalos és magán anyag került forgalomba. Ezeknek javarésze értéktelen, hiszen nem a zsidóság szenvedését helyezi a középpontba, hanem annak csak gyarapodását táplálja. "Már rég ideje, hogy szívünket mások szenvedései felé kitárjuk." Ez volt anyámnak a legfőbb intelme, amit nekem az útra adott. Soha nem hallottam tőle; "ne hasonlíts!" Anyám örökösen azt tette. Minden kétségen kívül, az embernek történelmi összehasonlításokat kell tennie! Mégis, amikor mi a "saját szenvedésünk" és a "mások szenvedése" között erkölcsi különbséget vélünk fölfedezni, az maga is erkölcsi csalás. Platót idézve "a nyomorúságban nem lehet két embert összehasonlítani" mert szerinte: "az egyik boldogabb, mint a másik". Látva az afro-amerikaiak, vietnamiak és palesztinok szenvedéseit, anyám credo-ja így hangzott "Mi mindannyian holokauszt-áldozatok vagyunk"

Norman Finkelstein

Nincs indok 6 millió ember kiirtására. Nem az ő hozzátartozóiknak, hanem az elkövetőknek kellene magukba nézniük. Magyarországon nem sikerült tudatosítani a bűnünket, ezért nem is néztünk szembe, és nem is kezdtük el feldolgozni úgy, mint a németek. Ezért is törhet be ilyen gátlástalanul mindenhová a szélsőségesség.

Az egyházak is nagyon fényezik magukat utólag, de ha megnézzük, ma mit tesznek a kireksztés ellen, akkor máris nem kell tanakodni, hogy vajon mi lehetett az igazság 65 éve velük kapcsolatban.

Amúgy zsidóktól idézni zsidóellenes szöveget "jajdeautentikus", pedig ha nekem egy cigány azt mondaná, hogy ki kéne irtani a cigányokat, akkor hánynék.

"Magyarországon nem sikerült tudatosítani a bűnünket"

"A magyar katolikus egyház embermentő munkájáról Meszlényi Antal könyvét a Szent István Társulat 1947-ben még kiadhatta, de mire alaposabb feldolgozások tárták volna fel a témát tárgyilagosan (az érdemeket és a mulasztásokat egyaránt), a kommunista diktatúra már azt igyekezett elhitetni, hogy csak a kommunisták voltak ellenállók, illetve szinte alig volt zsidómentés és ellenállás Magyarországon."

A zsidók mentése, illetve 1944-es elhurcolásuk megakadályozása érdekében Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás a püspöki konferencia nevében tárgyalt a Sztójay-kormánnyal, és pásztorlevele visszavonása ellenére sikerült hozzájárulnia a budapesti zsidóság megmentéséhez. Más magyar főpásztorok is, mint Boldog Apor Vilmos, Márton Áron, Mindszenty József szóval és tettel szembefordultak az embertelenséggel. A katolikus szerzetesi és egyéb intézmények - az apostoli nunciatúrával az élen - igen nagyszámú üldözött zsidót mentettek meg.Például Angelo Totta nuncius, Salkaházi Boldog Sára szerzetesnővér.Biztos vagyok benne, hogy amikor a jeruzsálemi Yad Vashem intézet "A népek igaza" címet adományozta a püspöknek, nem tévedett. Ilyen ügyekben nem nagyon szoktak tévedni.

"ha nekem egy cigány azt mondaná, hogy ki kéne irtani a cigányokat, akkor hánynék."

Mázlista vagy. Én a szociális szférában dolgozom, és van egy cigány ellátottam (ritka rendes ember ) aki többször is hangoztatta, hogy legszivesebben lángszóróval menne a putrisorra. A munkahelyemen te mindennap hánynál. De a Gondviselés szeret téged, megóvott ettöl.

Biztos vagyok benne, hogy amikor a jeruzsálemi Yad Vashem intézet "A népek igaza" címet adományozta a püspöknek, nem tévedett. Ilyen ügyekben nem nagyon szoktak tévedni.

Bocsánat, kifelejtettem, hogy Márton Áron püspökröl van szó.