Miért nem szeretitek, ha becéznek titeket?

Nem értem azt sem, hogy már a gyerekeket is eleve erre nevelik. Sokan arra törekednek, hogy olyan nevet adjanak, amit majd nem lehet becézni, szabályosan rettegnek attól, hogy jaj, csak nehogy Katinak hívja valaki az én Katalinomat, mert jól megmondom majd neki a magamét, hogy képzeli...

Ez nem a kedveskedés hiánya? Szerintetek miért alakult ki a nevek becéző formája? Elárulom, nem gúnyból és nem lekicsinyellésből, ha valaki ezt gondolta volna. Tehát nem értem, hogy miért kell menekülni a becézés elől. Attól még senki sem lett komolyabb.

Nálunk 15 éve anno a gimiben az volt a befogadás, szeretet jele, ha valakit becéztek, még a tanárok is. Engem persze nem becéztem, és odáig jutottam, hogy emiatt megutáltam a nevemet. A családban is mindenki becéz, a rokonok is, így érzem, hogy kedvesek velem. Például (kitalált névvel) szívesebben megyek, ha úgy hívnak, hogy Kati, gyere, mintha azt mondanák, hogy Katalin, gyere. Ez utóbbi nekem a postás, a hivatalnok, a bankos és egyéb ismeretlen emberektől elfogadható, mert még a főnököm is Katinak hív, aki ismer.

Tehát ennek a lélektanát szeretném megérteni. Ki miért szereti ezt a lélektelen becenév nélküliséget?