Ez a "tisztelet" normális?

Lány létemre én nagyon nagyon tisztelem azokat az embereket akik régen éltek meg azokat akik Magyarországért haltak meg. Főleg a katonákat. Néha már kicsit betegesnek érzem ezt a tiszteletet. A neten is sokszor keresek régi katonás képeket, videókat (bár ezekből újat is) háborús naplókat, apukám leszerelőzászlója lóg a falamon (az nem volt régen de az is érdekel kb 20 éves a zászló), rajzórán amikor nem mondják meg, hogy mit rajzoljak akkor katonát/katonákat rajzolok, a fogalmazásomat is néha katonáról vagy háborúról írom, itthon is amikor unatkozom akkor néha azt rajzolok. Esténként mindig gondolok azokra a hősökre és közben könnyes lesz a szemem, néha gyújtok 1-2 gyertyát az ő tiszteletükre. És én ezek alatt leírhatatlan dolgokat érzek. Egyszerűen kiabálni, sírni tudnék a dühtől vagy éppen a boldogságtól. Nekem a dédnagyapáim harcoltak a II. Világháborúban, az egyik túlélte a másik pedig eltűnt. Talán dédnagyapáimat tisztelem a legjobban. Amelyik túlélte, azt még ismertem is. Majd ha nagyobb leszek akkor próbálok olyan körökben mozogni ahol található katona, ugyanis én azt szeretném ha az én férjem is katona lenne. Vállalnék MINDENT ami ezzel jár.

Lenne itt mégvalami de azt majd máskor egy másik kérdésben.

Ez normális?