Csináltál már hasonló dolgot?

Számtalanszor.

Nagyon bánt, hogy nem tettem meg. Most már egyetemre járok. Gimnazistaként azt terveztem, hogy kihagyok egy évet egyetem előtt, elmegyek önkénteskedni külföldre, aztán meg végigstoppolom Európát. Sajnálom, hogy nem tettem meg... Most azon elmélkedem, hogy tudnám bepótolni úgy, hogy közben a tanulmányaim se lássák kárát...

Végül is igen, csináltam. Afféle óvatos duhajként sokszor. :)

Stoppoltam sokszor órákat állva-sétálva az út mentén. Belevágtam kétes kimenetelű üzletekbe, vállalkozásokba. Olyan bátor még nem voltam, hogy mindent feladjak magam körül, ahhoz valószínűleg erős külső körülmények kellenének, ha tehetem mindig hagyok magamnak valami kis biztos alapot, tartalékot, vészkijáratot valahol. :)

ma 11:35 Vagyok. Nem tudom, mi érdekel, de megpróbálom kielégiteni a kiváncsiságod. Tudod, ez nekem nem volt ismeretlen dolog, mert gyerekkén elég sokat kellett egy szál ruhában menekülnünk el otthonról, mert apám késsel üldözte a családot. Mondhatni, nekem akkor ez volt a normális költözési forma. Szóval, nem vall nagy bátorságra a szememben. Mindig a ruhánk volt, mai éppen rajtunk volt, és annyi pénzünk, ami éppen nálunk volt a kiindulási alap. Télen-nyáron nem volt más. Mesterei lettünk, hogy mikor hol, hogyan húzhatod meg magad, lehetőleg ingyen. Ennek köszönhetően egyetlen tárgyi emlékem sincs a gyerekkoromból, mert ugye akkor nem az volt a legfontosabb, amit ha tudtunk, vittünk magunkkal. Szóval ez ennek a költözési formának az alapja. Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy lehet másképp is. Aztán nem csak apám, de anyám is "megbolondult". Igy utólag úgy látom, hogy talán az állandó létbizonytalanság miatt sokalt be. Ő sem tudta, mi hogy legyen, és ott volt 3 gyerek még a nyakán is.Anyaként már látom, hogy milyen lelki terheknek volt ezzel kitéve, de gyerekként nem értettem meg. Szóval, mikor 18 lettem, eljöttem otthonról. Megirtam neki, hogy kb hova megyek, (az ország másik felébe, mert ott jobbak voltak még akkor a fizetések) miért (hogy anyagilag kissé tudjam őt támogatni), és hogy majd jelentkezem, ha lesz honnan. Persze az anyagi támogatás nem jött össze, mert albérlet, + azt valamennyire bebútorozni, és az élethez elengedhetetlen alapvető dolgok megszerzése a semmiből, kicsit többe került, mint én azt naivan gondoltam. De legalább már egyedül eltartottam magam, nem kellett engem is ellátni. Ott tartottam, hogy eljöttem, és megérkeztem az ország másik felében. Mint hogy mást nemigazán ismertem, bejuttattam magam egy olyan átmeneti otthonba, ahol maradhattam 6 hónapig. 6 hónap alatt kellett megteremtenem annak a feltételét, hogy legyen munkám, lakásom, és minden egyebem. Sikerült. Megcsináltam. Olyan büszkeséget, amit akkor éreztem...... Olyat csak a gyermekeim születésénél éreztem újra. Szóval, én igy költöztem. Viszont a saját lányomnak nem ajánlanám. Azért bár akkor én ezt nem láttam, de nagyon rosszul is elsülhetett volna a dolog. De szerencsére ugye, ahogy mondani szoktam, ami nem öl meg, az megerősit. Igy a válság idején, nagyban tudtam megint hasznositani a tapasztalataimat, mikor sajnos árverezték a házunkat. A férjem teljesen kétségbe volt esve, mig én csupán vállat vontam. :))) Ha gyerekként ezek nem történnek meg velem, valószinüleg én is elvesztem a fejem, mint ő. De igy, csak megerősitett az, amit kölyökként nem tudott megölni. Most már sinen van az életünk, és csupán mosolygok rajta, :DDDDDDDD és bizony összeteszem a két kezem, hogy "azt az iskolát is kijártam" igy zökkenőmentesen vészeltettem át a családdal a nehéz időket is. Nem rémüldöztek a gyerekek, a kilakoltatás réme miatt, mert igy mertem lépni, mertem otthagyni, mertem új dolgok felé nyitni. És az otthonnélküliség rémét, a kaland szellemévé szelidihettem a gyerekek számára.

Én azt tanácsolom, hogy ha menni szeretnél, vágj bele. Tapasztalatnak mindig jó, bármivel is találkozol. Persze ne olyan hűbelebalázs módjára azért, mint én. Mert változtatni sohasem könnyű. Pláne úgy nem, ha mindent felégetsz magad után.