Magántanuló szeretnék lenni, de nagyon félek a szüleim véleményétől (több lent)?

Sziasztok! Először is ismertetném a problémámat.

2 és fél éve járok középiskolába, azaz jelenleg épp a harmadik osztályt gyúrom. Már az első két év sem telt felhőtlenül, azonban ez a harmadik valami katasztrófa. Reggel, mikor felkelek tulajdonképpen már előre rosszul vagyok (de hát ez az iskola velejárója, mindenki így van ezzel), hogy újra abba a lepratelepbe kell mennem. Ezt még úgy ahogy viszonylag lazán feldolgozom, el is indulok reggelente, de az iskolába már egy jó ideje nem jutok el. A vonaton olyan szinten eluralkodik rajtam az idegesség (nem olyan értelemben, hogy örjöngök), hogy teljesen elszédülök, elkezdek zsibbadni, remegek, hányingerem lesz. Kész öröm, mikor leszállok, olyankor minimum 10 percre mindig le kell ülnöm az állomáson a padra, hogy kicsit észhez térjek. Utána szép lassan elindulok, de ekkor megint eluralkodik rajtam a pánik és az út felénél már olyan rosszul vagyok, hogy többször hánytam is. Van, amikor sikerül rávennem magam, hogy "hé, öreg... húzzál már iskolába, neked ott a helyed", de az első órán teljesen kikészülök. Olyan gyorsan ver a szívem, hogy akarva akaratlanul is elkezdek mozgolódni, persze úgy, hogy mások azért ezt ne furcsállják. Szóval... teljesen elkezdek pörögni, fáj mindenem, és ismét jön a zsibbadás + ki is száradok. Már nem tudok mit csinálni egyszerűen ... ilyenkor van az, hogy tulajdonképpen muszáj "elmenekülnöm" az adott szituáció elől, így az óra végén lelépek a suliból. Mert nem bírom.

Vannak olyan órák is, amiket kifejezetten utálok. Ezeket rendszeresen próbálom elkerülni, ennek az eredménye pedig lógás lesz.

Tulajdonképpen már rekordnak számít, ha kibírok 2 hetet megszakítás nélkül az iskolában, utána vagy orvoshoz megyek, vagy lógok...

Az osztálytársaimat sem igazán csípem, java részüket utálom. Van 1-2 emberke, akikkel itt-ott eltudok röhögni ezen-azon, de többségében véve ők is bunkók és halál ostobák. Ha beszólogatnak, visszaszólok nekik, nem is akárhogy, szóval ezzel nincs probléma... röviden összefoglalva nem félek tőlük, vagy ilyesmi. Tulajdonképpen rendszeresen járok edzeni, szóval elég izmos vagyok... nincs okom félni tőlük. Viszont magát a közeget utálom, teljesen hányingerem van az egésztől.

Egyébként, iskolán kívül teljesen rendben vagyok. Nincs velem semmi probléma. Megvan a jó társaságom, szeretek velük lógni. Edzeni is járok, ahogy mondtam... az edzőteremben pedig ugyebár nem egy barátot szerez az ember. Szóval a szociális életemmel nincs gond.

Épp ezért félek otthon felhozni olyan témát, hogy pszichológushoz akarok menni, illetve magántanuló szeretnék lenni. A szüleimnek van rólam egy szépen kialakított képük, ami ebbe a kategóriába kicsit sem illik bele. Ha felhoznám a témát, az anyám vagy elküldene a p*csába, vagy jól kiröhögne. Ha mégsem, és véletlenül megértené, még mindig ott az apám, akinek ez 120%, hogy nem tetszene. Még a suli váltásba sem egyeztek bele soha, pedig hányszor kértem már...

Jó tanuló vagyok, mindig is "jó eszem volt", sőt ahogy észrevettem... sokkal jobban megtanulom az egyes dolgokat netről, mint ahogy azt az iskolában nyomatják a fejünkbe.

Egyedül a szüleim véleményétől félek, de attól NAGYON. Már kértem a helyi dokitól beutalót pszichológushoz, de nem merem megmutatni itthon... Szerintetek hogy álljak elő ezzel az egésszel a szüleim előtt?

Utólag hozzáteszem: suliváltás nem jöhet szóba, már régóta mérlegelem a dolgokat, nagyjából 1 hónapja és teljesen elszánt vagyok a magántanulói státusz mellett.

18/F