Pszichológia vagy gyógypedgógia?

Önkéntes vagyok egy fogyatékosok otthonában, így a gyógypedagógiai ágáról egy kicsit tudok mesélni. Mondjuk ennek is többféle szakiránya van, de itt is van többféle osztály, tanulásban akadályozottaktól kezdve autistáig mindenféle. Hát mit ne mondjak, elég szívszorító látvány sokszor. Nem elég a végtelen türelem, tolerancia, hanem le kell gyűrnöd azt a sajnálatot, amelyet a beteg gyerekek után érzel. Nagyon sok segítséget kívánnak és itt már olyan dolgoknak örülünk, ha 10 éves gyerek képes egy képpel elmutogatni, hogy neki most WC-re kell mennie. Mert nagyon sokan közülük beszélni sem tudnak, ilyen kis képekkel kommunikálnak. Valaki sajnos arra sem képes, nagyon lassan tanulnak.

Ennek ellenére nagyon hálás feladat. Mikor először mentem oda egy óvodás kislány azonnal integetett nekem és hívott játszani pl. Nagyon édes volt. Vagy volt egy másik, idősebb lány, szegény ő halmozottan sérült, mozgásilag is, értelmileg is, mégis mikor meghallotta, hogy engem is úgy hívnak, mint őt, nagyon jót nevetett. Szóval sok öröm is van ebben a munkában, nem csak bánat.

Pszichológia meg nem tudom. Sokan azt hiszik, hogy tanulnak 5 évet, azt húznak magán praxist nyitni, pedig egyáltalán nem így van (legjobb bnőm pszichológiát tanul, szal tudom mit beszélek). Kell hozzá PHD meg rengeteg gyakorlat. Over 30 leszel, mire gondolkodhatsz magán praxisban. Csak kérdés, hogy Te magad mit szeretnél. Ha valóban beteg, sérült emberekkel szeretnél foglalkozni, akkor gyógypedagógia. Pszichológus beteg emberekkel nem foglalkozik. Ha valakinek már súlyos problémái vannak, az pszichiáterhez megy amúgy is. Szerintem pszichológusként nem találkozol annyi érdekes emberrel, annyi "izgalommal", mint gyógypedagógusként. Arról nem is beszélve, hogy egy pszichológus is csak akkor keres jól, ha magán praxisban dolgozik, különben nem keres többet, mint egy gyp.