Beszél itt valaki oroszul, franciául, japánul, finnül vagy arabul?

Franciául beszélek, jó dolog megismerni a kultúrájukat, nyelvüket, de az ő kultúrájuk, még vmennyit hasonlít a magyarra, annyiban, h európai. Ami igazán nagy csavar a az a japán és az arab.

A finnről annyit hallottam, azoktól akik ismerik, h nagyon hosszú szavak vannak és a ragozás távolról emlékeztet a magyarra.

Nem szeretem azt a gyakran használt kifejezést, hogy "anyanyelvi szinten" beszél valaki egy nyelvet, úgy írnám inkább, hogy műfordítóként meglehetősen otthon vagyok a francia nyelvben.

Nagyon szeretem, rengeteg élményt ad, és jól is esik a franciákat megismertetni a magyar irodalom gyöngyszemeivel.

És fordítva ugyanez a helyzet... :)

Ezek közül én beszélek franciául, japánul, és egy keveset oroszul.

Határozottan igaz az, hogy új nyelv, új gondolkodásmód :D Ráadásul ezek a nyelvek, amiket itt felsoroltál nagyon durván különböznek egymástól, mindnek megvannak a könnyű részei, és a nehézségei, és mindegyiknek máshol.

Nekem minden új nyelv elsajátításnál az egyik legnehezebb volt, hogy ezek az elemek milyen sorrendben követik egymást, és hogy mire kell igazán odafigyelni.

Angolt tanultam legelőször, és abban például nagyon tetszett, és nagyon könnyű volt megtanulni, hogy legelső az alany, aztán az állítmány, majd a tárgy, és a többi mondatrész. Csak később jöttem rá, amikor franciát kezdtem tanulni, hogy ez mennyire kényelmes is volt, ugyanis ott bizonyos névmások megelőzik az igét (nem is tudom, hány millió mondatot rontottam el, hogy kimondtam az igét, utána akartam a névmást, és rájöttem, hogy baromira elé kellett volna tenni :D És pl. nekem nagyon sok idő kellett, hogy átszokjon rá az agyam, hogy először a névmást mondjam ki, aztán az igét) Ráadásul az újlatin nyelvek a jelzőket is hátra pakolják, ami azt eredményezi, hogy teljesen ellentétesen irányból kell megformálni egy-egy kifejezést franciául, mint magyarul vagy angolul. Pl. NATO franciául OTAN, mert pont fordítva rakja a mellékneveket.

Na és aztán jött a japán. Konkrétan borul az egész, és teljesen más szemszögből kell vizsgálni a dolgokat: tök más megint az elemek sorrendje, az igéket nem is személy szerint kell ragozni, hanem a megszólítás stílusa szerint. A japánban egyáltalán nincs alárendelő mondat, ezért aztán mindent, amit mi „lazább” szerkezetben, több tagmondatban fejezünk ki (mint pl én most:D), azt a japán belesűríti egy óriási jelzőbe, és a főnév elé cseszi. :D

Arra is baromi nehéz rászokni, hogy számok után nem jöhet azonnal a főnév, közé kell számlálószó, amiből van vagy száz. (Olyasmi, mint magyarul az, hogy: egy darab alma, két pohár víz, öt oldal szöveg, stb. csak a japánban ez sokkal nehezebb)

A japán kapcsán az írástól ijed meg mindenki, viszont azt kell mondjam, 1-2 hét alatt tök jól elsajátítható a két szótagábécé (hiragana, katakana), a kanji-kat (bonyolultabb, kínaiból átvett írásjegyek) meg ha folyamatosan tanulja az ember, akkor szerintem 1-2 év alatt el lehet jutni egy jó szintre. Annyi, hogy a szavak meg a nyelvtan megtanulása mellett még erre is tekintélyes időt és energiát kell szánni. Ráadásul könnyítés, hogy a japánok kitaláltak maguknak egy „határt” az írásjegyek tanulására: összegyűjtöttek 2136 gyakran használt írásjegyet, és ami ezeken a kanjikon kívül esik, azokat úgynevezett furiganával kell ellátni (vagyis könnyen kiolvasható, hangjelölő írásjegyeket kell fölé írni – azaz hiraganát)

Az oroszban meg a cirill betűkkel szoktak jönni, aminek elsajátítására bőven elég egyetlen nap! :D Nagyobb bonyodalmat okoz azonban, hogy írásban nem jelölik a hangsúlyt, viszont a hangsúlyos magánhangzó lényegesen hosszabb, nagyon erőteljes hangsúlyt kap a többihez képest, a többi veszít a minőségéből (más magánhangzóvá alakul), erősen degradálódik vagy teljesen eltűnik. Számomra az orosz nem kifejezetten egy olyan nyelv, amire azt mondanám, hogy az írás teljesen tükrözi a kiejtést. Persze, rá lehet érezni, de akkor is mindig ott egy kósza lágyságjel, amit elfelejtesz odaírni, mert sokszor nem módosítja a kiejtést. :D

A nyelvtana kifejezetten magolós, az oroszban még az atya úristent is el kell ragozni, nem csak az igéket ám szám, személy, idő szerint, hanem a névszókat is nem, szám és eset szerint (főneveket, mellékneveket, névmásokat, determinánsokat, még a számnevek egy részét is). Hiába örülsz, hogy nincs névelő, meg nem használ létigét, igen hamar el lehet veszni a toldalékolásban. Szintén nem könnyű megérteni, hogy igepárok vannak: folyamatos-befejezett, egyszeri-rendszeres cselekvés. Mindazonáltal, ha a kezdeti vérizzasztó nehézségeket átverekszel, utána egyre könnyebb lesz majd, a középfok után meg már csak egy köpés a felsőfok (szöges ellentétben az angollal).

Egyébként a legelejére visszatérve, ez egy baromi érdekes dolog, hogy a nyelv vajon befolyásolja-e a gondolkodást. Erről szól a Sapir–Whorf-hipotézis:

„Az elmélet kimondja, hogy az anyanyelv nem csupán a gondolataink formába öntésére szolgáló eszköz, hanem azt is alapvetően meghatározza, hogy milyenné válik a gondolkodásunk. Eszerint a más-más anyanyelvűek másképp szemlélik a világot: mást vesznek észre belőle, másképp elemzik a jelenségeket, másképp érvelnek, egyáltalán más alapokra épül a tudatuk.”

Forrás: [link]