Miért hagyja le az angol nyelv az összes latin eredetű szó végéről az "usz"-t? Még akkor is, ha ez mássalhangzó torlódást eredményez, és így nem komfortos kimondani.

A (klasszikus vagy irodalmi) latin/görög a mondattani szerepeket többnyire puszta esetvégződéssel fejezi ki, ezért muszáj a latin főnévragozási csoportokba beleszuszakolni a neveket.

A latinban a görög -osz végződés -us végződéssé válik, pl. Homérosz -> Homerus, de fordítva is pl. a latin Marcus görög szövegekben Markosz, vagy Martinus a görögben Martinosz.

A középkori latin szövegekben is latinosították az amúgy nem római eredetű neveket: Vilmos - Wilhelm - Guillelmus, Ferenc - Francesco - Franciscus, Walther - Waltherus, Gyula - Iulius. Miért? Mert a latinban csak végződéssel egyértelmű az adott névnek a mondatban betöltött szerepe. Innen ered valószínűleg a magyarban a "Verne Gyula"-jelenség.

A franciában lekoptak a végződések a nevek végéről is, így kerültek át az angolba és a németbe. De a nevek végéről még a magyarban is lekoptak a végződések.

1. Az -usz végződés nem szótő, hanem végződés. A latinban nem az -uszhoz járul hozzá az esetvégződés, hanem lecserélődik, az esettől és deklinációtól függően.

2. Vannak olyan nyelvészeti elméletek, hogy ezt az -usz végződést már a klasszikus korban sz nélkül ejtették, az előtte levő magánhangzót megnyújtva. Mi meg váltig ejtjük, mert nem tudunk jobbat. Nesze neked restituált kiejtés!

3. Erre mondhatod, hogy de hát az angol ne találkozott a latinnal éltében. Azonban a latin rokonai megérezték, hogy ez egy végződés, ami esetről esetre cserélődik, így úgy is vették át. Mi nem érezzük, mert a magyar nem úgy működik, mint az indoeurópai nyelvek, így nálunk megmarad ez a végződés.