Most azok válaszoljanak, de őszintén akiket éveken keresztül kiutáltak az osztálytársai, kit hogyan csúfóltak, vagy a tanárok bántodták valamivel?

engem 4 éven keresztül álltalánosba, negyedikbe mentem át a suliba és 8dik félévig kb. és azér mert alacsony vagyok

tanárom meg baja volt velem tepertem mint állat de mégis folyotn osztogatta az egyest még egy jó 3as dogát is áthuzott ráírta az 1est, évvégére épp hogy kijavítottam

Azért nem csíptek, mert nem voltam az a divatolós típus. Az se tetszett nekik, hogy egész jól tanultam (a 4-est mindig elértem; sokan küszködtek a kettesért is).

Nem igazán érdekeltek, mert az élet igazolta magát.

nálunk 10-11.-ben szabadult el a pokol. általánosságban véve azért nem csíptek, mert fiús voltam (ruhák, mozgás, hobbik), másrészt mert kifejeztem a nemtetszésemet, ha zsidóztak, cigányoztak (egyik sem vagyok, de halál idegesítő volt minden délután ilyen menetdalokat meg akármicsodákat hallgatni, ahogy üvöltik).

aztán megsejtették, hogy meleg vagyok, illetve egy sz@rkeverő "kapocs" osztálytársam beköpte a tényt (pedig nem volt kapcsolatom, nem udvaroltam, tkp. láthatatlan életet éltem) - utána fél-egy évig napi rendszerességgel beszóltak, követtek, stb.

nyilván, ha tanár volt a közelben, udvariasak, álszentek voltak, mint a franc.

aztán felpakoltak gúnynévvel a netre és a nevemben írogattak mindenféle genny dolgot egy másik, utált osztálytársam weboldalára, ebből óriási patália lett.

és valahogy túléltem.

19/l

Általános iskolában engem is a magasságom és a vékony testalkatom miatt közösítettek ki, továbbá azért mert jól tanultam. Habár igazából a fizikumom már óvodában is problémát okozott. Az a baj, hogy a gyerekek olyanok, mint az állatok, akinek a nagyobb a szája, meg a fizikai ereje, az elnyomja a gyengébbet. Végül általános iskola hatodikban elment a fő hangadó hülyegyerek, és onnantól sokkal jobb volt minden.

Gimiben sem voltak egyszerűek a dolgok, de az főleg az én hibám volt, mert nem az érdeklődési körömnek megfelelő gimnáziumba mentem, valamint mert akkor több haláleset is történt a családomban, és meglehetősen zárkózott voltam. Szerencsére gimi közepére sikerült beilleszkednem és onnantól nagyon jó volt.

Az egyetemen viszont semmi ilyen jellegű problémám nem volt. Itt hasonló érdeklődésű, intelligens és többnyire művelt emberek vannak, és sikerült életre szóló barátokat szereznem.

Ami a tanárokat illeti, velük egy-két hülyeségtől eltekintve mindig jóban voltam.

A probléma csupán annyi, hogy az óvodai és általános iskolai sérelmek, melyeket gyakran apukám túlzott szigora is tetézett eléggé rányomták a bélyeget a személyiségemre. Alapvetően pesszimista vagyok, és a külvilág felé falakat emelek, melyeket csak a legjobb barátaim tudnak áttörni. Sajnos a depresszióra is hajlamos vagyok, valamint nehezen tudok ellazulni, mert túl nagyok a gátlásaim.

Az mondjuk némiképpen kárpótol, hogy azok, akik kiközösítettek gyakorlatilag hozzám képest semmit sem értek el az életben.

Katolikus általános iskolába jártam. 1. osztályban elkezdtem hízni, mert az óvodával ellentétben a suliban egész nap ülni kellett, a heti 2 testnevelésóra sz@rt sem ért. 5. osztály elejéig csak a diáktársaim piszkáltak, amin túltettem valahogy magam, hiszen egy kisgyerek nem méri fel, mekkora fájdalmat okoz a másiknak. 5.-től kezdve viszont a tanárok is b@szogatni kezdtek. Az utolsó 4 évem maga volt a Pokol. Ahelyett, hogy a tanárok rendet teremtettek volna, még ők is belém rúgtak. Két tanárom volt, akik próbálták valahogy visszafogni az osztálytársaimat, az egyik az osztályfőnököm volt (nő), a másik a töritanár (férfi). Írok konkrét példákat is a tanárok általi beszólásokról.

Egy alkalommal (5. osztályos voltam) németóránk volt. A némettanárnőnk egy igazi idegbeteg, elhagyott lövészárok volt. Egy dolgozatra gyakoroltunk, hangosan oldottunk meg feladatokat. Utolsó óra volt, nagyon fáradt voltam és emiatt harmadszori nekifutásra sem sikerült jól megoldanom a feladatot. A tanárnő elkezdett üvölteni velem, hogy egy tróger, trehány ember vagyok, aki ráadásul olyan dagadt, hogy nem fér be az ajtón. Az egész csoport előtt.

7. osztályban biológia órán az izmokról tanultunk, és valahogy a fogyókúrára terelődött a szó, pontosabban arra, hogy hogyan megy a fogyás menete. A tanár egyszer csak rám nézett: "Eszter, felhozhatlak példának?" Az egész osztály rajtam röhögött. Én csak annyit tudtam mondani, hogy ne...óra után jutott eszembe, hogy simán be tudtam volna égetni az osztály előtt, ha visszaszólok: "Hozza fel példának az anyját!" De ott és akkor annyira ledöbbentett ez a gonoszság, hogy azt sem tudtam, merre vagyok arccal.

Ez csak két példa a sok közül, még tudnék mesélni.

A tornaóráktól pedig egyenesen rettegtem. Egyrészt azért, mert ügyetlenebb voltam, mint a legtöbb társam (habár a vékonyak között is van olyan, aki bénázik, tudom), másrészt 5. osztálytól 7. végéig egy nagyon szemétláda tanárunk volt (férfi).

Elvileg a túlsúlyos diákoknak könnyített testnevelést kell előírni. A tanárom abszolút lesz@rta, hogy nekem nem mennek olyan könnyen bizonyos gyakorlatok, mint a többieknek, sőt, kifejezetten kaján vigyor ült ki a pofájára, amikor látta, hogy kétségbeesetten próbálok megfelelni az elvárásainak, de nem sikerül. Persze az osztálytársaim is mindig kiröhögtek.

Főleg azért bántak így velem, mert az én szüleim nem jártak be nyalizni a tanároknak, mint jó néhány iskolatársam szülei.

A sulinkkal szemben lévő katolikus templomban pedig a pap folyton arról dumált, hogy a keresztény szellemiség így meg úgy, meg hogy csak a szeretet számít, meg az összetartás...

Azóta is a leghazugabb vallásnak tartom a katolicizmust.

De nemcsak a suliban kaptam a bántásokat, hanem otthon is...a szüleimnél lett volna a megoldás, vagyis az, hogy segítsenek lefogyni. De nem tették. Anyum folyton hizlaló kajákat főzött. Mivel nehezen kaptunk rám ruhát, mindig mondogatta: "Bezzeg a Mariann (ő a szomszéd karcsú lánya volt) figyel az alakjára!!!" Holott pont ők lettek volna azok, akik segíthettek volna...

Évekig depressziós voltam. Szinte hazajártam a pszichológushoz, de nem tudott segíteni. Ezt egyedül én dolgoztam fel, nem kis lelkierő kellett hozzá, hogy túllépjek rajta.

Az volt a szerencsém, hogy a 8. osztály utáni nyáron nőttem 10 centit, és ezzel együtt le is fogytam. A középiskola a VIII. kerületi gettó kellős közepén volt, de fantasztikusan éreztem magam ott. Voltak duci lányok a suliban, de senki nem szólt be nekik, sőt, mindenki barátkozott velük. Imádtam a középsulimat, a mai napig hiányzik.

Mivel gyerekként sok rossz dolgot éltem át, visszahúzódó lettem, aki nem tudta eldönteni, hogy a felé nyúló kéz simogatni vagy ütni akar. Borzalmasan hálás voltam már egy apró kedves mozzanatért, egy jó szóért, ugyanis az ilyen kiutált emberekben kialakul egy hatalmas mértékű szeretetéhség. Így esett meg az, hogy 18 évesen összejöttem az első komoly barátommal és minden kedves szavát elhittem. Úgy éreztem, szeret. Mindent megtettem neki. Ő pedig megcsalt, elhagyott, megalázott, kizsákmányolt érzelmileg, szexuálisan és anyagilag is. 2008-ban szakítottunk, de a mai napig iszom a dolog levét. Annyira szerettem, hogy hiteleket vettem fel neki, amiket ő nem fizetett...

Az egész kisgyerekkorom miatt szívom még most is a dolgot. Senki nem állt mellém, senki nem adott elég szeretetet, még a szüleim sem, akiktől pedig jólesett volna.

Ennyi lenne az én sztorim.

26/L