Ballagók, ti nem érzitek magatokat rémesen?

Szia.

Nem vagy egyedül, én is szörnyen éreztem magam a ballagásokon, az általánosból és a gimiből is pokolian nehéz volt eljönni, már ami a dolog érzelmi részét illeti.

Mivel a ballagás búcsú, természetes, hogy fáj, de próbálj úgy gondolni erre a 8 évre, mint életed egy szép szakaszára, amiből sok mindent magaddal viszel. Az iskolád továbbra is szeretni fogod, az ott szerzett barátokat nem kell elveszítened, ha más városba is költözöl, akkor is visszalátogathatsz, akár régi osztálytársakkal együtt is nosztalgiázhattok, ha megszervezitek. Szóval fel a fejjel. (Ha pedig 8 osztályos gimnáziumból ballagsz most, akkor nagy kalappal az érettségihez. :)

Ha 8 évig voltál ugyanabban a suliban persze, hogy utána szar, mert már megszoktad a helyet, a környezeted meg ilyesmi. Mostanában amikor hallottam a szerenádozókat meg a bolond ballagókat nekem is átfutott az agyamon, hogy milyen jó volt, főleg amikor ma még el is mentem a sulim mellett és még láttam, hogy tartott a ballagás =).

Amúgy ha az egyetemre, vagy fősulira kerülsz nem lesz majd időd ezen gondolkozni csak néha-néha.

Szia! Én ma 10 órakor fogok elballagni (szintén nyolcosztályos gimiből), de már a tavaszi szünet eleje óta minden nap borzasztóan érzem magamat. (Leginkább lefekvés előtt, de azért napközben is beugranak az emlékek.) Sokkal inkább aggódok a ballagáson és azon, hogy mi lesz velünk, mint az érettségin (szerencsére van három előrehozottam).

A szerenádpróbákon is nehéz volt megállni a sírást, mint ahogy tegnap este élesben már nem is sikerült. A jelenlegi osztály 70%-a "csak" négy éve került hozzánk (mert az "alaposztály" fele átment a szakközepes képzésre). Az újakat persze teljesen befogadtuk, és ugyanúgy szeretjük őket, viszont a maroknyi nyolcosztályost úgy gondolom, jobban megviselheti ez a ballagás. A mi életünkből kimaradt az általános iskolai, ilyen szinten sem vagyunk gyakorlott ballagók. Még 10 éves gyerekekként kerültünk az alma mater falai közé; most 18 évesen, felnőttként kell elválni a szeretett iskolától, tanárainktól, barátainktól. Szeptemberben szülővárosunktól is. 10 éves kori önmagam, az iskolából - szintén nyolc év után - elballagott unokatestvéreim és nővérem jutnak eszembe, az, hogy annak idején sorfalat álltam nekik: mekkora tisztelettel voltam irántuk, milyen elérhetetlennek tűnt akkor a "felnőttség"!

Rossz belegondolni, mi lesz velem ma a templomban (már az elején), amikor az orgonán felhangzanak a Himnusz szólamai. Persze ezt lehet majd még továbbfokozni.

A szerenádon azzal vigasztaltak, hogy lesz még két osztálykirándulásunk (a bankett után), nyáron meg "olyan party-kat csapunk!". :D És hogy úgyis tartjuk majd a kapcsolatot.

Nagyon remélem (és tudom), hogy valóban így is lesz. Vagyunk egy páran, akik biztos, hogy fogunk időt szakítani egymásra, leginkább a helyiek (az osztály másik fele sajnos kollégista/bejárós). Később "öregdiákként" benézhetünk az iskolába, beszélgethetünk a tanárokkal, alsóbb évfolyamos ismerőseinkkel. Nagyon közhelyes, de mindennek a vége egy újnak a kezdete is: a főiskolán/egyetemen új barátokat fogunk megismerni! És amúgy is, hétfőtől érettségi, úgyhogy ne most szomorkodjunk! ;) Az írásbeli és a szóbeli között sok idő van (űr keletkezhet), azt kemény lesz átvészelni, de reméljük, hogy az idő enyhíti majd fájdalmunkat, és később jó érzéssel gondolunk vissza!

Summa summarum, a megoldás leginkább az lehet, hogy tartjuk a kapcsolatot, nemcsak egyen-egyenként mindenkivel, hanem kisebb-nagyobb közösségekben is: összejönni egy sörre (mármint nemcsak egyre :D), írni a "hülyeségeinket" a facebookon az osztálycsoportba, party-kat, találkozókat szervezni, jókat beszélgetni! :)

Az űr feldolgozásához sok erőt, az érettségihez sok sikert kívánok! ;)