Hogyan mondjam el a szüleimnak, hogy tanár szeretnék lenni úgy, hogy ne röhögjenek ki?

Miért gondolod, hogy kiröhögnének?

Nekik kötelességük legalább lelkileg támogatni. Az ő szegénységi bizonyítványuk, ha erre sem hajlandóak.

Talán a jövőbe tetszik látni?

Most nem becsülik a tanárokat. De honnan tudod, hogy 5 év múlva ez nem fog változni?

Lehet még jó pálya a tanári és mire te eljutsz oda, hogy taníts az még nagyon messze van.

Fiú, v. lány vagy? Hány éves? Gondolom még középiskolás lehetsz? Írok egy rövid történetet, lehet a mai helyzetben az is ostobaságnak fog tűnni, de megfontolandó a háttere/indíttatása ennek a story-nak is.

Én (már) férfi vagyok. Éveim során (van pár...) különböző munkahelyeken, beosztásokban kipróbáltam magam. Elkövettem azt a hibát, hogy mindig is a (nagy) pénz ígérete motivált. Hülyeség volt. Szépen hangzik elsőre, de mikor X idő után eljutsz arra a pontra, hogy (ennél nem lehet pontosabban megfogalmazni) nem szereted ami csinálsz, bizony el fogsz gondolkodni amit eddig jártál, amit eddig kerestél, valószínű nem a te utad volt.

Lassacskán én kezstem besokallni, azt is gondoltam, valami baj lehet, de idővel, hosszú-hosszú idő elteltével, kezdtem rájönni, szimplán "csak" pályát tévesztettem. No meg célt is - de rendesen. Mert szépen hangzik az, hogy adott ember jól keres, de a valóság az, ha nem szereted amit csinálsz, akkor nem fogod szívvel-lélekkel csinálni, ha pedig ez kiütközik a munkáidon, nem fognak hívni sehová, vagy ha hívnak is (mert megembereled magad és tovább gürizel, csakazértis alapon), akkor a kedvetlenség miatt lassabban fogsz dolgozni (még ha szépen is, de) emiatt X munkaóra alatt, kevesebb megrendelést teljesítesz, és így az a bizonyos nagy pénz is el-el fog maradozni...

Gyermekkel viszont mindig szívesen foglalkoztam, örültem is, ha a közelemben lehetnek, és többen mondták lehet van hozzá "tehetségem" (ostoba szó, kitartás és hozzáállás van, egyedül ezek eredményezik a tehetséget).

Ennek a konklúziója, hogy mostanában elég keményen elgondolkodtam, hogy viszonylag magas életkor és már "nem is túl jól fogó agy" ide, vagy oda, adok magamnak egy esélyt, pedagógusnak fogok tanulni. Valóban pályát váltok - akármi is legyen a vége!

Az én nem oly szerény véleményem az: csináld, amit szeretnél, de akkor abba adj bele apait-anyait, és szívesen (vagy szívesebben) fogod végezni a tanulmányaidat, majd később a munkád - ez pedig könnyebben visz a jövőben sikerre. Ha pedig jó vagy - tényleg nagyon jó vagy - abban, amit csinálsz, idővel jönni fog majd az a nélkülözhetetlen fránya pénz is!

Harminc fölött elköszönés gyanánt ciki lenne ideírni, hogy: "hosszú és eredményes életet"? :P

Nézd, ha ilyen "egyszerűek", akkor felesleges az elismerésükre hajtani.

"Emellett azért ma egy tanár se anyagilag, se társadalmilag nincsen túlbecsülve"

. Előbbi gazdaságpolitikai döntések kérdése. A másodikkal nem feltétlenül értek egyet: egy keveset tanítottam, de a fiatal korom ellenére is meglepő tisztelettel beszélt velem a szülők többsége (és a közhiedelemmel ellentétben a szülő bőrszínétől függetlenül).

Nem hiszem, hogy egy informatikus vagy szobafestő nagyobb társadalmi megbecsültségnek örvend. Sokaknak az a bajuk a tanárokkal, hogy volt legalább egy tanár, akit utáltak, de ilyen alapon sokan az orvosokat is megszólják.

"Mitől lennének egyszerűek? Nem mondták nekem, hogy ne legyek történész, csak finoman éreztették velem, hogy eszembe ne jusson azt a pályát választani."

. És miért ne választhatnád? Van erre valami észszerű válaszuk, vagy csak az, hogy valami tévképzet él bennük erről, ami fontosabb, mint hogy tájékozódjanak vagy a Te motivációidról érdeklődjenek?

"Nekem mondta már tanár, hogy kapott nem egy olyan üzenetet szülőktől, amiket nem tett zsebre"

. Ez elkerülhetetlen, ha valaki sokat van emberekkel kapcsolatban. Ápolók és bolti eladók is kapnak hideget-meleget.

Bakker engem bárcsak megpróbáltak volna lebeszélni...:D sajnos senki...

*hatodéves angol-töris*