Kb minden nap sírni tudnék az egyetem miatt, váltsak?

Az az eset vagyok, aki nem tudta igazán mit akart. Februárban azt mondtam "1 évet ki akarok hagyni, mert egyáltalán nem tudom, hova kéne mennem"-a szüleim ezt nem engedték. Anyukám rávett egy szakra, ami szerinte jó lehet nekem, az érettségieim alapján fel tudnak rá venni én meg úgy voltam vele, hogy "oké, miért ne" és jelentkeztem.

Azt gondoltam, nem fogom elérni a pontszámot, s mikor láttam, hogy mégis, akkor is gondolkodtam rajta, megcseréljem-e és inkább menjek a 2. helyemre (ami iránt szintén nem érzek amúgy túl nagy szenvedélyt)

A szakon, ahol vagyok, minden professzorom irritál, tenyérbemászónak látom őket. Kolis vagyok, a szobámban és a kolis szintemen nemigen vannak se szak, se kartársaim, max így ímmel-ámmal, barátkozni annyira nem sikerült, van úgy a szobatársaimon és volt osztálytársaimon kívül 5-6 ember, akivel relatíve szoktam beszélgetni, de senkit se mondanék közelinek.

Ülök az órákon és sírni/menekülni/üvölteni/aludni tudnék. Minden tárgyam vagy nehéz és nem érdekel vagy túl triviális és nem értem, miért tanulom, vagy pedig a tanár bosszant fel.

Eddig 3 zh-t kellett írnom, abból 1 (pótzh-val együtt is) bukó, nem mehetek vizsgázni, 1 másik 0 pontos lett és a 2. zh-t 100%-ra kéne megírnom, hogy meglegyen a tárgy, de, ha nem sikerül, kötelező vizsgára mennem belőle javítani és én azt a megalázást nem bírnám ki. A 3. zh-m egész jól meglett.

Egyik tanárom rám van szállva és túl sok megérdemeletlen, pozitív figyelmet kapok tőle.

A legroszabb az egészben, hogy mindannak ellenére, hogy lusta, lelkesedéstelen, kissé szociálisan fejletlen vagyok, mégis a kampuszon érzem magam eddigi életem során a legboldogabbnak és a legjobban szeretve, elfogadva. Senki se ítél el nagyon, nem szólogatnak be minden kis dologért, kevés veszekedés van, a koli a házunkhoz képest csendes, kapok öleléseket, heti 1 buli csurran-cseppen, tudok sportolni, meg ott úgy valahogy háziasabb vagyok, többet tudok törődni magammal.

Nem tudom mit csináljak..Nem akarom elveszíteni azt a pár embert, akit itt megismertem, egyik szobatársam nagyon szeretem, a többi se annyira rossz, a volt osztálytársaim és a másik 5-6 ember is tök kedvesek velem, a koli és a város is tetszik.

Már terápiára is jelentkeztem (mert tudom, hogy nem normális kb minden nap sírógörcsöt és dührohamokat kapni), hátha az segít eldöntenem, mit csináljak. Én magamtól arra jutottam, hogy ugyanezen az egyetemen keresek valami egyszerűbb szakot, ahol meg se kell közelítenem azt a 2 tárgyat, amiből lapátra tettek és megpróbálni valami teljesen mást.

Ez nagyon éretlen lenne?

Tudom, baromság ezt gondolni, de 19 évesen olyan "öregnek" érzem magam ehhez a bizonytalansághoz. Itthon már 14 évesen azt várták tőlem, hogy tudjam mit szeretnék, akkor még okos voltam, a gimit végigvittem ilyen 3.8-cal az 1. 2 évben, aztán felmentem 4.1-4.5-re utolsó 2 évben, de az talán a Covid és a fizika, kémia tárgyak hiánya miatt lehetett. Tesóm pl befejezte az egyetemet, azon a szakon, amit elkezdett, de nem a szakmájában dolgozik, 4-5 éve azt hallgatom folyton, hogy "beválasztott", "minek végezte el?" "túl sokat tanult, feleslegesen"

Én rólam is ezt gondolnák, talán, ha szorgalmas lennék. Az eddigi, korábbi eredményeimért nem dolgoztam meg annyira, vagyis, ha muszáj volt, akkor igen, de így, hogy mindig 1-2-3 hónapos határidők vannak, nagyon könnyen halogatok és nehezen kapom magam össze, ugyanakkor, ha valami érdekel, nagyon sok időt képes vagyok rászánni és nem érzem azt, hogy tanulnék.

Pl ezt éreztem földrajznál és angolnál, a magyar pedig valahogy magamtól nagyon jól ment (a fogalmazás, helyesírás, vers és szövegértelmezés), a kis részletek meg szabályok 2-3 olvasás után megmaradtak.

Most ilyen számolgatós gazdasági szakon vagyok, megcifrázva pár extra tárggyal. Egy humánabb beállítottságú szakon, pl anglisztika/kommunikáció, esetleg tanári, jobban teljesíthetnék, ha azt érzem, hogy a mostani óráim nagy részétől kiver a víz, mert, még, ha világos is nekem, amit mondanak, nem értek egyet a morállal, amit belém próbálnak nevelni? Meg ez is lehet marhaság, de olyan "kilógónak" érzem magam ott. Mindenki ilyen blézeres, közlékeny, HR/teleshopos aurával rendelkezik, én meg bemegyek a kis kényelmes ruhámban, egyedül vagyok nagyrészt és nézem a többi lányt, aki ilyen határozott, szép és felnőtt (lehet közben fiatalabb, mint én) és ők is néznek rám ilyen furcsán és valahogy nem találom a közös hangot velük, pedig vannak órák, mikor próbálnak minket összehangolni.