Mi a kedvenc versetek?

Tóth Árpád: Egy pisztoly csattant el

Egy pisztoly csattant el. Vagy idebent

A szívem ugrott egyet? Furcsa csend.

Egy vad fény lobbant el. Vagy csak az élet

Ájúlt tova? Milyen furcsa sötét lett.

Ennyi az egész? S ha ennyi, mi hát?

Alig volt, - érzed, - s alig lesz tovább.

Két érthetetlen közt a józan csendben

Ülsz, mint egy üres és hideg teremben.

Káosz volt s káosz lesz, bús, kósza, vad, -

Nem lenne jobb, ha megölnéd magad?

Ó élet édes tánca, illanása, -

Egy vad fény lobja. Egy pisztoly csattanása.

Alexandru Macedonski: Gyűlölet

Villám leszek és elemésztelek.

Vízár, és habom eltemet.

Ásó ha lennék, mélyre ásnám

sírvermedet.

Hurok ha lennék, fojtanálak.

Kard lennék, mellyel sújt a vég,

Golyó ha volnék: míg elérlek,

száguldanék.

S bár nem leszek más, csak mi voltam,

egy titkos hang körüllebeg,

hogy több vagyok akárkinél: én,

a gyűlölet.

József Attila: Nem, nem, soha

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

ADY ENDRE:

FÉLIG CSÓKOLT CSÓK

Egy félig csókolt csóknak a tüze

Lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

Sírva szaladunk

S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

Ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

Megbékült holtak,

De kell az a csók, de hí az a tűz

S mondjuk szomorún:

Holnap. Majd holnap.

Charles Baudelaire - Egy dög

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,

melybe ma szemünk ütközött:

Az ösvényforduló kavicsos homokágyán

váratlan egy iszonyú dög

nyitotta, lábit cédán magasba lökve,

míg izzadt méreg járta át,

elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,

kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek

úgy e sülő szemét fölött,

hogy atomjaiban adják vissza a Földnek

azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra

nézett alá az ég szeme;

a bűz ereje az egész rétet bejárta,

azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle

folyadékként és vastagon,

fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve

másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve

s gyöngyözve néha felszökellt;

a test bizonytalan dagadva-lélegezve

sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,

mint futó szél a tó vizén,

nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában

ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,

kusza vonalak tömege,

vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon

a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva

nézett bennünket dühösen,

sóváran lesve a percet, amikor ujra

lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő

s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt szerelmeimet!

Pilinszky János: Impromptu

Össze-vissza csatangolok

hónapok óta szakadatlan,

öldöklő, édes napszurás

kínoz, kápráztat éjjel-nappal.

Honnét e sok-sok látomás?

A víz felől kifordul éppen,

tündökletesen fiatal,

lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.

Tüzet fog messze pár vitorla.

Merőleges déli meleg

zuhog a szétszórt kabinokra.

S a részletek, a kicsiségek!

Egyszál virág a puha szélben,

akár egy néma csecsemő

forgatná ámuló kezében.

A dallamok! Szobák során

ugyanaz a locsogó dallam,

mintha a mezitlábas tenger

bolyongana a falaikban!

De legszebbek a szeretők,

sörényük kisüt a homályba,

szemérmük szép, utolsó sátra.

A szeretők, s az alkonyat,

a házsorok ahogy kihúnynak,

s a házak közt, a homokon,

a roppant tömegű torony.

Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?

Előző vagyok. Itt a költő szavalja a verset:

http://www.youtube.com/watch?v=84BfFdW9piA&feature=related

Előző vagyok megint! Bocsi, hogy ilyen sokat írok, de örülök nagyon az ilyen kérdéseknek!:)

Még József Attila: Óda című verséből idéznék ide

"Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng."

Tóth Árpád: Körúti Hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még

Üveges szemmel aludtak a boltok,

S lomhán söpörtek a vad kővidék

Felvert porában az álmos vicék,

Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt

A keleti ég váratlan zsarátja:

Minden üvegre száz napocska hullt,

S az aszfalt szennyén szerteszét gurult

A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány

Akác részegen szítta be a drága

Napfényt, és zöld kontyában tétován

Rezdült meg csüggeteg és halovány

Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,

Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott

Sínjén villamos jajdult ki a térre:

Nappal lett, indult a józan robot,

S már nem látták, a Nap még mint dobott

Arany csókot egy munkáslány kezére...

ÉS

Radnóti Miklós: TÖREDÉK

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, -

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott,

s rághatta szégyenében ökleit, -

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő írigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra -

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .